Nem ragyog, de csillog – Álomdoktor kritika

A végeredmény szerencsére ennek igyekszik ellentmondani.

Danny Torrance (Ewan ­McGregor) bő 30 évvel a szállodában történt szörnyűségek után is démonaival küzd. Egy kisvárosba költözve mégis békére lel, és igyekszik az általa ragyogásnak hívott képességét elnyomni. Az idill nem tart sokáig, ugyanis feltűnik a színen egy csoport, amely a Danhez hasonló, különleges képességű emberekre vadászik. Hősünk megismerkedik a tizenéves Abrával (Kyliegh Curran), s rájön, hogy a lányban lakozó erő odavonzza a Kalapos Rose (Rebecca Ferguson) vezette szektát.

Már az első percekben világossá válik, hogy Flanagan hatalmas rajongója és tisztelője Kubrick művének. Minden apró részlethez igényes műgonddal nyúlt, nem akart gátlástalanul egy klasszikus hátszelén alibizni, szimplán inspirációt merített az alapanyagból. A felvezetés visszarepít minket 1980-ba, ahol Dannyt folyamatosan rémképek gyötrik. A direktor mindig is pazarul teremtett atmoszférát, most is percek alatt beránt a világába. Az Álom doktort azonban érdemes a helyén kezelni. Aki színtiszta, zsigeri borzongást vár, csalódni fog. Ez egy misztikus rémtörténet, melyben a dráma és a thrillerelemek dominálnak. A Kingre jellemző természetfeletti köntösből sikerült kiragadni a legjobb elemeket és szórakoztató, érdekes eleggyé formálni. Flanagan remek érzékkel vezeti karaktereit, párhuzamosan látjuk Rose és Abra szálát, mely pontosan akkor ér össze, amikor indokolttá válik. Tartottam tőle, hogy a kislány a bevett, unalmas sablonszereplő lesz, de szó nincs erről. Megvan a stílusa, humora, imádtam, ahogy képes trükközni az ellenfeleivel, mindemellett szuper párost alkotnak Dannyvel. Az utolsó harmadban aztán érkezik az elkerülhetetlen. A rendező láthatóan piszkosul élvezte, hogy visszatérhet az ominózus szállodába, ami egyszerre vált az összkép javára s kárára. Ahogy szótlanul végigjárjuk a kultikus helyszíneket, s felcsendül a klasszikus zenei motívum, az maga a csoda, képtelenség nem mosolyogni rajta.

Flanagan ennél is tovább ment, megidézi Kubrick művét, sőt újrajátszat jeleneteket az elődből. Ez hathatna másolásnak is, de valahogy passzol az addig felépített koncepció­ba. Más kérdés, hogy nem tudja, mikor kell leállni, és kissé túlzásba esik. Az egész hoteles szekvencia kiválóan summázza a komplett alkotást. Igényes, hatásos, magával ragadó, de túl van cizellálva, elnyújtva, ami ront az élményen.

Kár ezekért a hibákért, illetve továbbra sem indokolt, hogy egy efféle zsánermozit két és fél órásra dagasszanak. Flanagan művén a hibái ellenére látszik a befektetett energia, az odafigyelés és a tisztelet az alapanyag iránt. Szórakoztató, egyszerre nosztalgikus, mégis friss élményt nyújt. Nem lesz belőle akkora kultfilm, mint a Ragyogásból, de nem hoz rá szégyent, mi több, úgy foglalja keretbe a történet, hogy oda lehessen állítani Kubrick víziója mellé. Ez azért nem kis szó.