Pál Katja először mutatkozik be önálló tárlattal a megyeszékhelyen

Nem is akárhogyan, ugyanis Monok Balázs művésztanár pad­sorba ültette a hallgatóságot, rajzórát tartott a közönségnek. Kaptunk egy színes kartonnégyzetet, amiből kréta, vonalzó és olló segedelmével, követve a megadott lépéseket, mindenki alkotott egy újabb idomot, ami optikailag már megjelenítette a tér illúzióját. Ugyanazokat az utasításokat hajtottuk végre, mégis mindenkié más lett. Az elkészült munkákat a kiállítótér ajtajában maga a művész gyűjtötte be tőlünk, amolyan belépőül.

A filozofikus és esztétikai fejtegetésekkel aláfestett rajzórát mindenki élvezte, s a kiállításba lépve az is értelmet nyert, miért bajlódtunk a síkból kilépő sokszögekkel. Mert ezek adják Pál Katja szögletes univerzumának elemeit is.

Pál Katja a ljubljanai Képző- és Iparművészeti Akadémia festő mesterszakán végzett 2010-ben, s néhány éve Zalaegerszeget is második otthonának tudhatja. Ide telepítette ugyanis Lendváról a D’Clinic Studios nevű rezidenciaprogramot, aminek keretében a világ legkülönfélébb szegleteiből érkeznek hozzánk fiatal művészek, hogy 3-4 heti itt-tartózkodást követően vizuális formába öntsék benyomásaikat. Katja azonban nemcsak a rezidenciaprogram páterdombi műtermében otthonos, hanem az egyik közeli műteremlakásban is, melynek bérleti jogát néhány éve elnyerte. De milyen hatások vezették őt a képzőművészet világába?

– A családunk több generáció óta Szlovéniában él, apai ágon magyar származású vagyok – kezdi a bemutatkozást. – Édesapám és nagyapám is modellasztalos volt, gyakorlatilag az ő műhelyükben nőttem fel. Máig nagyon közel áll hozzám a fa, legszívesebben arra dolgozom, nem is vászonra. Viccelődve azt szoktam mondani, hogy az első ösztönös művészprojektemet 7-8 évesen valósítottam meg, amikor elhatároztam, hogy egy éven át minden áldott nap rajzolok valamit. Még nem tudtam, hogy mi szeretnék lenni, csak abban voltam biztos, hogy valami ötletekkel, élményekkel, alkotással teli terület kell nekem. Ma azt mondanám, hogy a kreativitás vonzott, de akkor még nem ismertem ezt a szót, mint ahogy azt is csak 15 éves korom körül tudtam meg, hogy létezik egyáltalán a festőművészi pálya. Akkor viszont már biztos voltam a dolgomban.

A zalai megyeszékhellyel tizenéves korában került kapcsolatba, amikor Nemes László festőművész elkezdett átjárni Lendvára rajzórákat tartani, s a várgaléria vezetőjével közösen művésztelepeket is szervezett a tehetséges ifjaknak.

– Mindig voltak zalaegerszegi résztvevők is, beszélgettünk, barátkoztunk, szövődött a kapcsolati háló. A lendvai művésztelepekre sok külföldi alkotó érkezett más országokból is, s talán ez a kulturális kavalkád ösztönzött később a D’Clinic rezidenciaprogram el­indítására.

Ez is egyfajta művésztelep, csak kevesebb résztvevővel és hosszabb ideig tart. A vendégalkotók számukra teljesen idegen közegbe csöppennek bele (érkeztek például Japánból, Dél-Afrikából, Új-Zélandról, a Fülöp szigetekről), ahol a helyi impressziók beszippantásán túl csak a saját munkájukra kell összpontosítaniuk. Néha ösztöndíj segíti őket, de alapvetően maguk állják a költségeiket, mégis jönnek, hogy megmerítkezzenek a számukra ismeretlen kelet-közép-európai környezetben. A D’Clinic három lendvai és négy zalaegerszegi éve összesen több mint száz alkotót hozott már el e tájra. A szervezés rengeteg energiát követel Pál Katjától, ezért ezt a „gyermekét” most némileg korlátozta, hogy több energiája maradjon a festészetre.

Jelenlegi, november 2-ig látogatható tárlatát, ami az elmúlt öt év anyagából válogat, a „mi történik, ha festményt szemlélünk?” kérdésre fűzte fel.

– A kép és a befogadó közötti kapcsolat erejét, vitalitását kutatom, ebben szeretnék feszegetni bizonyos korlátokat. Pályám során már viszonylag korán megérett bennem a gondolat, hogy a képeimmel nem történeteket akarok elmesélni, sokkal inkább érdekel a festmény, mint tárgy. Hol húzódnak egy kép, egy szobor határai? Mi zökkenti ki a nézőt a passzív befogadásból? Nagy hatással voltak rám Jasper Johns festményei, ő az elsők között indult el ezen az ösvényen. Gyakran használok formázott vásznat, folytatom a képet annak oldalán, s manipulálom a perspektívát. Mindevvel az a célom, hogy a nézőt jó értelemben véve „összezavarjam”, s ennek nyomán aktívabb, mélyebben megélt befogadásra késztessem.