Szemelvények Lőrinc Kálmán Lorenzo történeteiből, amelyeket az Orgonában mesélt

A zenészt aligha kell bemutatni Zalában, de még megyénk határain túl sem. A zalaegerszegi zenei és színházi élet elmúlt négy-öt évtizedének meghatározó alakja volt a vendége az Orgonában futó beszélgetős sorozatnak. Ő, akit sokkal inkább neveznek barátai, ismerősei, családtagjai Lorenzonak, mint Kálmánnak.

Miért Lorenzo? Amikor a Gelsén tanító Kálmán és barátai (tanácselnöki biztatásra, de erről később) zenekart alapítottak, Lőrinc névvel kezdtek, de nem voltak megelégedve, nem tartották dallamosnak, egyedinek. Kálmánnak eszébe jutott, az öccse korábban levelezett egy olasz lánnyal, a küldeményeket az „olaszosított” Lorenzo néven írta alá. Kölcsönvette, de biztos nem gondolta, hogy olyan sikeres lesz, hogy egész életén át elkíséri.

A zenekart pedig nagyon praktikus okokból alapították. A Turán született, tanárképző főiskolát végzett Lőrincz Kálmán először Gelsére került. A faluban lelkes fiatalság és agilis faluvezetés számos közösségi rendezvénnyel erősítette a gelsei identitást. Beneveztek a nagykanizsai járásban hirdetett kulturális vetélkedőkre is, főleg azért, mert egy zongora volt a fődíj. „Kell nekünk egy zongora a művelődési házba”, mondta a község vezetője Lőrincz Kálmánnak, aki barátaival zenekart hozott létre, s meg is nyerték a seregszemlét, s vele együtt a zongorát. „Ha volna valaki aki azt mondaná, hogy ébredj!/Nem fonódna rám a bánat, szemembe hullanának/ Tűztollú reggeli fények, reggeli fények.” Gara György eme dalát énekelték. Tán emlékszik még valaki rá…

Őt persze mi csakis gitárral tudjuk elképzelni. Miért? „Gazdag népi hagyományokat őrző családba születtem”, mondta, anyai nagybátyja, Sára Ferenc a népművészet mestere volt, furulyajátékát számtalan rádiófelvétel őrzi. Nála tanult először hangszeres muzsikát, amit esztergomi gimnazistaként folytatott. Ám a főiskolai szobatárs, ifj. Rábai Miklós megfertőzte a gitár szeretetével. (Rábai Miklós édesapja is közismert, Kossuth-díjas néptáncművész volt.) Ifj. Rábai Miklóstól tanult meg gitározni, olyannyira jól, hogy profi előadóművészekkel együtt léphetett fel a Beatles-felállásban (három gitár, egy dob) zenélő Lorenzo zenekar. Gitármárka? Az Ibanezre esküszik.

Már Zalaegerszegen tanított középfokú tanintézményben, amikor a hetvenes-nyolcvanas években kiemelkedő sikereket elért, Merő Béla rendező vezette Reflex Színpad alapító tagja lett. Számos produkcióhoz írtak zenét, s játszották is. A zalaegerszegi kőszínház is számított rá, az 1983-as megalakulása után több mint tíz esztendőn keresztül minden zenés darabban játszott. A kezdetekből emlékezetes a Tom Paine előadás, amelyet Egerváron játszottak, s amelyhez szintén Lorenzo írta a muzsikát. Sokat köszönhet Vajda Józsefnek, a zalai népzenekutatás és gyűjtés doyenjének, akivel ez idő tájt kollégák voltak. A zenei ízlése, alkotó inspirációi a népzenéhez, a népdalhoz kötik, ahogy fiát, Tamást is, aki kezdetben Kislorenzo névre hallgatott, ma már több formációban, a Kakaó és az Aranykapu zenekarban is játszik. (A néhány héttel ezelőtti Orgonabeli beszélgetésen kiderült, a zenei vonzalom öröklődik, hiszen már az unokájával is együtt énekelhet Lőrincz Kálmán.)

Noha szeretett tanítani, végül mégis pályaelhagyó lett, de előbb még felfedezte az akkori Ganzban Kardos Endre Bozit, aki esztergályos tanulóként a világ egyik legelegánsabb hangszerén, fuvolán játszik. A kettejük barátsága, szakmai kapcsolata nagy hasznára van a zalai, de még a határon túli kulturális-művészeti életnek is. Manapság a Bozi alapította Hétrét zenekar mintájára a Kis-Hétrét zenekarban játszanak Hochrein Judittal együtt. Főleg gyerekek számára zenésítenek meg verseket, lemezük igazi könnyed csemege. Az Orgonában kettejük játéka és a közönség által is ismert slágerek („Nem az a jó, ha szeretnek téged, csak az a jó, ha te is szeretsz…”) betöltötték a teret, a hangulatról nem is beszélve.

Lőrincz Kálmán élete jól szakaszolható. A tanítást, a zenélést, a zenekari munkát követte a szabadtéri rendezvényszervezés, a fesztiválkorszak. A nagykanizsai sörfesztivállal kezdődött. A zenei választékkal volt megbízva, nem okozott csalódást, jó sztárokat hozott, akikkel sok évtizedes barátságokat ápolhat. Az Anonymus Produkció nevet szerzett magának. A profizmusnak híre ment, annyira, hogy azon kapta magát, szinte egész évben úton van, de nemcsak a hazai terepen, az egész Kárpát-medencében. Jobbkeze Krisztina lánya volt, aki tizenévesként is remekül kezelte az adminisztrációt. Részt vett a Bumeráng című rádiós műsor road show-iban, a Bochkor Gábor vezette élő vidéki adásokban, tévés kitelepülésekben, s az országszerte terjedő sörfesztiválok programjaiban. Ehhez persze profi felszerelés kellett, több kamionnyi.

Milyen jó cuccok voltak? A Republic együttesből Boros Csaba évekig könyörgött neki egy Marshall erősítőért. Nem adta. Ám, amikor szögre akasztotta a rendezvényszervezői gúnyát, kocsiba tette a Marshallt, elautózott egy Republic koncertre, kihívta a parkolóba Csabát, kinyitotta a csomagtartót, s annyit mondott: „a tiéd”. A gesztust a Republic egyik lemezének borítószövege is őrzi.

Ezzel szemben soha nem válna meg attól a japán gitártól, amit a pesti bizományiban vett. Szemezgetett vele, a boltos nézte, „akarod? Aha. Jó szemed van. Tolcsvay Lászlóé volt”.

Lorenzo új életszakasza a vidéki gazdáé. Lovak élnek a családdal és a nyüzsgő élet utáni 2 hektár nyugalom. Zenét persze még tanít. „Azt hiszem, mindig tanár maradok.”