Bemutatták D. Bencze Erzsébet második verseskötetét

Messziről kóstolgatták egymást, tudván, nem kell sietni, egyszer úgyis erős közük lesz egymáshoz. A tavaly decemberben Zalaegerszegért díjjal is kitüntetett Delacasse Lászlóné, szerzői nevén D. Bencze Erzsébet a múlt héten második, Túl közel című verseskötetének bemutatóján minden előzmény és rutin ellenére ugyanazzal a kamaszos izgalommal fogadta a kérdéseket és a baráti elismeréseket, mint az első alkalommal. Az Üveghang a Krúdy Kör jóvoltából a szerzővel közös kiadásban látott napvilágot, a Túl közel pedig a Pannon Írók Társasága gondozásában jelent meg.

A két gyűjtemény között évek rakódtak egymásra, a témaválasztás azonossága és megközelítésük hőfoka mégis hasonló, s a tudatos kötetépítés, a pontos szerkezet elérése is tetten érhető. A Zalaegerszegen született, itt élő alkotó, D. Bencze Erzsébet a megyei könyvtárbeli bemutatón, a zsúfolásig telt terem közönsége előtt ismét leszögezte, nem tartja magát művésznek, noha nincs nap, ami ne valamiféle alkotással telne. Az elköteleződés a szülői házból ered és sokrétű: a zalai zenei világ az egykori Ki mit Tud?-os egyedi hangú énekesnőt, a Zalaegerszegi Városi Fiúkórus alapító karvezetőjét, a színház segítő korrepetitorát, énektanárát ismeri benne, a képzőművészet az üvegfestmények alkotójaként tartja számon, az oktatás pedig a tanárt látja benne, aki rajzot, éneket, biológiát tanított, amíg egészsége engedte.

Széles és örvénylően gazdag a skála, amelynek immár fő sodra a versíráshoz köti. Szerelmes a versbe, mondta, az olvasó igazolhatja, foglalkoztatják egymást derekasan. Éjjel, a csend birodalmában követelik ki maguknak az időt a versek, „ahol jó ideje egyedül bolyong”. Az óvatosan természeti képekbe rejtett, megkerülhetetlen gyötrelmek, forrongó, olykor elkeseredetten dühös, majd megadóan kisimuló érzések, gondolatok fonják körbe. Vezetik. Az idő haladtával nemcsak a túl korán elvesztett, szeretett társ, később a barátnő, édesanya és más veszteségek adják a témát, a körülvevő világ tényei is baljós árnyakká sötétülnek, s az elmúlás is befészkeli magát D. Bencze Erzsébet éjszakáiba és költeményeibe. Két segítője, mentora, lektora Szemes Béla tanár, kritikus és Turbuly Lilla költő, író, kritikus faggatta őt a kötetbemutatón, s erőteljesen rámutattak: ez a költészet a hiány költészete. Bármikor, bárhonnan közelít, a megérkezés törvényszerű: „Mély kút a szemem, tükrében mindig látlak.” Minden lírai gesztus, minden önreflektív narratíva ugyanoda fókuszál: tragikusan múlt el az élet nagy idillje, kalandja.

A szerelem, a szűnni nem akaró érzés egyedül „cipelendő”. A szerző megérti, felvállalja s önmagára visszaható szöveggé transzformálja. „Emlékedről még szó sem lehet. Túl közel vagy…” A beszélgetés során is felmerült, vajon ez a kitárulkozás kényszerítő szükség az érzékeny idegszálait a testén, sőt, szinte a ruháján kívül viselőnek, vagy épp felszabadító terápiás forma, amellyel túl közel engedi magához az olvasóját, a külvilágot. „A vers terápia. Retusálja a gondokat.” Olyan ember, akinek muszáj kimondania fájdalmait, mert kívül kevésbé égetnek, mint belül. „A csend torkomon akad.”

A hitében erős, az életsorsot vállaló alkotó úgy tartja, nem cél a Parnasszus, egyszerűen írnia kell, „elvonási tünetet érez, nyugtalanná válik, ha nem írhat”. S ha már így van, szeretne szépséget küldeni szerteszét. „Aki szereti azt, amit csinál, abból spontán módon árad az öröm” (Monserrat Caballé). Az alkotás örömélményét szeretné megosztani másokkal.

Figyelmes a körülvevő természet rezdüléseire, lírai alapanyagként tekint rá, s jól teszi, hiszen kiapadhatatlan forrást talál benne. „Hiába gyűrte maga alá az ősz/távolodó lépteidet, / most vigasztalásképpen/ ibolyaszőnyegen/ kínálkozik a tavasz.” És itt elérünk a következő titkos összetevőhöz. A színekhez. Spirituális kapcsolatban áll a színekkel, ezret és ezret ismer, s érteti meg velünk jelentésüket, jelentőségüket. A kötet borítója például zöld-rózsaszín, saját digitális grafikájának részlete. A nyughatatlan szív bíborát bontja komplementerekre. („Feminin örvények”, mondta róla egykor Bedő Sándor festőművész.) Üzenete a magányos versíróé (piszmogás, írja erről Weöres Sándor), amely valójában robbanásközeli feszültséget rejt. Ilyenek vagyunk. Csak nem mindenki elég elszánt világgá kiáltani.

Aki a kezébe veszi a kötetet, mindezeket konstatálja, igazából tele van finom és önironikus humorral. Lehet, hogy új hang felé halad az immár szépen megrakott lírai ekhós szekér? Várjuk.