Hévízen zajlott a Csokonai-társaság idei konferenciája

A hévízi tanulmányi napok előadásaihoz egy ideje témát is választanak a konferencia szervezői. Idén az empátia lett a vezérszó, ehhez igazodtak a felkért előadók, a maguk szakterületén keresztül járva körül a „mások megértésének” gesztusát.

A pénteki nyitónapon, amelyet Tar Ferenc történész-tanár, a társaság elnöke vezetett egyebek között Alexa Károly, Muszatics Péter, Száraz György Miklós, Beck Zoltán osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel, majd a szintén hagyományos költői versenyre került sor Zalán Tibor vezetésével. Az utóbbira benevezők nehezített pályán haladnak, hiszen megadott mondattöredékeket, szócsoportokat kötelezően be kell építeniük a versükbe.

Ebben az évben különlegesség született, négykezes metodika eredménye lett a győztes: Vajna Ádám (Hévíz folyóirat szerkesztője) és André Ferenc (erdélyi slammer) produkcióját ítélte legjobbnak a zsűri, amelynek az egykori párizsi Magyar Műhely ma is a francia fővárosban élő szerkesztője, az 1956-ban emigrált Nagy Pál volt a vezetője.

E sorok írója a szombati előadásokat hallgathatta meg. Katona Csaba történész, az MTA munkatársa az 1848-as mártír miniszterelnök, Batt­hyány Lajos újratemetésének történetét osztotta meg a társaság tagjaival és vendégeivel. Mint kiderült, az 1870-ben lezajlott aktushoz vezető út bizony helyenként nélkülözte az empátiát, azzal együtt, hogy veszélyes terepen jártak a kivitelezők, hiszen alig három évvel a kiegyezés után azzal az uralkodóval kellett számolniuk, akinek a terhére róható a 48-as kivégzések sora. Az addig a Ferenciek terén lévő templomban – csak nevének kezdőbetűit jelző kő mögött – nyugvó Batthyányt végül nem a kormány, hanem Pest városa temettette el, a kormányzati szereplők pedig magánemberként voltak jelen. (Deák is kísérte egykori eszmetársát.) Katona Csaba figyelmeztetett, sajnos nem az életműve, hanem a halála határozza meg ma is azt, amit a grófról tudunk, pedig a reform­kori nagyok nem véletlenül választották őt miniszterelnöknek. Az aktuális politikai miliő számtalan történelmi helyzetben tette zárójelbe az empátiát, amikor a nemzetek voltak kénytelenek fenntartani azt. E kettősségről szólt Cséby Géza, amikor a XIX. századi lengyel történelem függetlenségi harcait idézte fel.

A XX. század sanyarú hétköznapokat élő munkásai iránti művészi empátiát érte tetten Basics Beatrix művészettörténész, amikor Kathe Kollvitz (1867–1945) német grafikus, festőnő életművét tárta elő. Amelyben a munkásábrázolás áll a középpontban, megmutatva a szélesedő indusztriális szorítások valóságát. Az alkotások visszatérő motívuma a halott gyermekét sirató anya, erre saját életének tragédiája is magyarázatot ad. (Fia az első, unokája a II. világháborúban halt meg.) A soha többé háború jelszó alatt születő metszetek, a sötét, szürke tónusú litográfiák rímelnek Hauptmann A takácsok című drámájának hangulatára, jelezte az előadó. Basics Beatrix kitért arra is, a kezdeti érzékenység hogyan vált a XX. századi orosz képzőművészetben sematikus programműveket ontó áradattá. Az elvárt társadalmi elkötelezettség empátia nélkül kiüresedő plakátgyártássá silányul. Ellenpéldák közt idézte fel Malevics Parasztok című 1930-as festményét, amelyen arc nélküli embereket látunk. A művet nem is lehetett kiállítani, az alkotó pedig szegénységben, elfeledettségben halt meg 1935-ben Leningrádban.

Talán rendhagyó, de mindenképpen az egyik leghatásosabb szabadon elmondott előadást köszönhette a hallgatóság Borsi-Kálmán Bélának. Az egykori sportújságíró-diplomata a foci világába kalauzolva avatott be bennünket, milyen rombolást végez az empátia hiánya az élsportolókban, s annak „megtorlása”, illetve a hatása mennyire messze tud nyúlni. Az Aranycsapat és a kapitánya – Sorsvázlatok című kötet szerzője kevesek által ismert történeteket idézett a magyar labdarúgás fénykorából, illetve állócsillagainak életéből.

Hangosan gondolkodott arról, vajon mennyit ártott az egymást váltó, a magyar válogatott legjavát adó focistáknak az, amikor nagy elődeik leszólták a teljesítményüket. Ilyen sztorit hallhattunk a sváb gyökerű Puskás és a sokác származású Albert Flóriánról. Utóbbi egy 1960-as évekbeli, külföldön játszott meccs szünetében mondta Albertnek: „Te vagy az Albert?, azt hittem jobb játékos vagy”. Annak az Albertnek, aki akkor már a Kádár-rendszer idoljának számított. Ráadásul a Mindenki Bálványától szenvedte el az életre szóló lelki sérülést okozó verbális abúzust, ki tudja, mit hordozott ezután magában. A sikerhiányos magyar történelem miatt a vágyott futballsikerekre évtizedek óta nemzeti léptékben vagyunk kiéhezve, mondta az előadó. De, noha a foci nem demokratikus játék, ha empátia nélkül működtetjük, nem képes felülírni a negatív konnotációt, csak még mélyebb sebeket szerezhetünk a világ nagy térfelein.

A társaság megemlékezett elhunyt tagjairól: Kántor Lajosról, Pap Tiborról, Kapiller Imréről. Végül idén is tiszteletüket tették a névadó költő hévízi szobránál.