A Zrínyi-gimnázium Szépirodalmi Műhelye Ibusárt játszott

A Szépirodalmi Műhely Bajnóczy Zoltán vezetésével ezúttal a kortárs magyar dráma egyik legeredetibb szerzőjéhez nyúlt, aki a nyelvi tobzódás, a nyelvi játszótér legelevenebb játékosa jelenleg.

Parti Nagyról tudjuk, igazából versben gondolkodik, noha ritkán ír verset mostanában. A kispróza az igazi világa, a színház is csak kirándulás. Az Ibusár 1996-os opus. Aki színre állítja, számolnia kell azzal, hogy az ironikus nyelvi alakzatok, a poénok elképesztő mértékben torlódnak egymásra, kifutásukra időt kell hagynia az interpretációnak, különben a lényeg fele minimum elveszik.

Merész választás

Ehhez képest merész vállalkozás a darabválasztás, főleg, ha tudjuk, a Helikon 30 perces időkorlátot hagy egy színdarab előadására. Magyarán a tömörítés lehetetlen küldetését vette magára a zalaegerszegi csapat, noha tudjuk korábbi előadásaikból, a szünet nélkül játszott 130-140 perctől sem riadnak vissza.

Az Ibusár ráadásul a létező világ folytonos ironizálásában fejezi ki magát, s ez a létező világ akkor is elmozdul önmagához képest, ha úgy érezzük, mindig ugyanazt tapossuk.

A poros kisváros vasútállomásának jegykiadó kisasszonya úgy érzi, a vonatok nem, de az idő megállt Ibusáron. Ezt az időt üti el fantáziálással, „nagyoperett”, azaz „huszerett” írásával, s a reménytelen szerelem kihunyó tüzének őrizgetésével. A készülő darab és az indóház valósága a néző előtt keveredik össze. Kitűnő alapanyag a fantázia eleresztésére, de egyben veszélyforrás, hiszen annyi minden zsúfolható bele.

Az orosz drámai alaphelyzet szerint vágyódunk el saját életünkből... vajon hová is? Jók vagyunk az elvágyódásban, folyton azt hisszük, az élet, az igazi pezsgés valahol másutt van, illetve, hogy egyáltalán van. Az a másik élet dugig van snájdig férfiakkal, epekedő hölgyekkel, nagy formátumú eseményekkel. Jolán, a jegykiadó meg itt ül molett teste és Ibusár fogságában.

Tobzódás

A zrínyisek felfogásában pedig szinte szóról szóra kifordítódik az, ami amúgy is fonák. Gondolhatnánk, egy kicsit mintha túl sok lenne a rétegzettség, az asszociáció asszociációt szül, mígnem az a jó öreg elvágyódás alig talál vissza önmagához.

De. A tobzódás mire másra jó, minthogy a játszó személyek tanulják a groteszk, de inkább abszurd színpadi kifejezésmódot. Itt kérem, minden el van túlozva, szándékosan, durván, erősen, szájbarágósan. Vékony palló. Az a benyomása az amúgy kitűnően szórakozó nézőnek, hogy nem mindenkinek áll jól a túlkarikírozás.

A darab interpretációja nem csak a főszereplő vasútmancira, Parti Nagy álnevévé lett Sárbogárdi Jolánra (Léber Lilien) rakja a terhet, noha ő a talapzat. A szöveg mellett hasznavehető karaktert épít, de ha elfárad, ott vannak a többiek, akik átveszik a mókázást. Leginkább Guszti, az őutána epekedő állomásfőnök (Nagy Barnabás). Az alak markánsan elrajzolt, a kidolgozott manírok azonban félő, épp egysíkúságuk miatt nem tartanak ki végig.

Ügyes kaleidoszkóp

Ügyes kaleidoszkóp az utasok, illetve a képzeletbeli operett képzeletbeli szereplőinek karéja. Balázs Regina pár centivel felettük játssza Amáliát. Anyuska Bogdán Rebekán keresztül üdén bájos, édesen bumfordi. A hűtlen szerető (László Marcell) nyegle kisfiú Jolán robusztusságához képet. Ez ok a menekülésre?

A gyerekek, azaz diákok, de még inkább egyre érettebb színjátszók szemmel láthatóan lubickolnak a szerepekben, az ember szinte közéjük kívánkozik bolondozni, még talán a saját tobzódó ötleteivel is képes lenne előállni. Parádés a jelmez és díszlethasználat, egészen addig, míg a hölgy hajából lesz a bajusz.

Rajtuk keresztül ismerhetünk rá saját magánéleti keserveinkre, a nagybetűs élet melléélési kínjaira, de a saját hazánkról gondolt eszméinkre, még inkább téveszméinkre. Szép kövér közhelyek gurulnak elénk a hazaszeretet, a barátság és a szerelem tárgykörében, igaz, kifordított kabátban járkálnak fel-alá. Ami azért jó, mert az ismerős nyelvi és zenei (vigyázat, Bajnóczy-rendezés, érdemes fülelni) sztereotípiák hol zárójelbe teszik, hol felerősítik az eredeti szándékot.

Egy szó mint száz, az Ibusár kapcsán nagyon nehéz lemondani mindannak akár a feléről is, ami a színreállító eszébe jut, amikor „kézbe veszi” a darabot. De muszáj. A lehetőségek tágassága ugyanis biztos ízlést, önkorlátozó mértéktartást feltételez.