A néző az én vendégem – Interjú Balogh Tamással

- Zalaegerszegen megvolt az utolsó előadása Székely János darabjának, a Caligula helytartójának. Brávózni szeretett volna az ember a végén – ha az a szituációban nem lett volna szentségtörés, oda nem illő – amikor az utolsó jelenetben főszereplőkként még fokozni tudták az előadás mindvégig izzó feszültségét. Farkas Ignác alakítja Petroniust, az akkori világbirodalom, Róma szíriai helytartóját, élet és halál urát, ön pedig Barakiást a sokat rángatott, gyűlölt, üldözött, választott nép jeruzsálemi templomának főpapját. Patt helyzetnek tűnik nézeteik egyeztetése. A nagy hatalmú helytartó magába roskadva ül, a bölcs, sokat megélt főrabbi pedig felhagyva az okos szavakkal ölelésre tárja karjait – elfogadást, megbékélést kínál- majd aztán a reakció nélkül maradt gesztus megváltozik, felemelkednek a főpap karjai... Érthetjük megadásnak, érthetjük megértésnek, egyetértésnek. Egy ilyen kidolgozott – mellbevágó és nézőt magával sodró – jelenet hogy születik meg?

- Nehéz erre tömören válaszolni. Több dolog együttállása kell ehhez. Maga a szöveg, ami egy gyöngyszem.

- Ismerte az alkotót?

- Személyesen nem, de a magyarországi bemutatón, Gyulán ott voltam, Pécsett is láttam, aztán itt, Zalaegerszegen Taub János rendezésében Barakiást játszottam szinténcsak. Egy másfajta előadásban, amit ugyancsak élveztem. Visszatérve: a legfontosabb az, hogy találkozik-e a színész a szereppel, hogy milyen játszótársakkal van körülvéve, és hogy a rendezővel milyen a kapcsolata, ízlés, műveltség, művészi ambíciók tekintetében. Ezeknek kell összeállniuk ahhoz, hogy az színész ne instrukció-megvalósító gépezet legyen. Abból soha nem jön ki semmi, ha csupán a dresszúra van, mert akkor bizonyítási kényszerből valamit ábrázolunk, aminek nem sok köze lesz a valósághoz. Az akkor csak egy vízió leképezése lehet. Egy vízióé – hogy rémálomnak ne fordítsuk – amit a rendező mintegy „megálmodott”, de nem tőlem van, tőlem alig van valami. Ebben a mostani esetben minden tényező együtt állt: remekül tudok dolgozni Sztarenki Pállal, és remekül Farkas Ignáccal is, már csak évtizedes társulati múltunkat tekintve is. Számos előadásban voltunk együtt, csak az utóbbi évekre ha nézek: Csalóka szivárvány, Közellenség, Ötödik pecsét. De még Halasi Imre igazgatása alatt játszottunk ketten egy színdarabot. Robinson és Crusoe volt a címe, német rendezővel. A darab lényege az emberiségre konkrét és átvitt értelemben jellemző nyelvzavar, és gyűlölködés. Az egyik szereplő kitalált nyelvet használ, a másik magyarul beszél. Nagyon jól tudtunk dolgozni, noha mi nem tudtunk echte németül, a rendező meg csak törte a magyart, de a színház nyelvén összetalálkoztunk. Mint ahogy a commedia dell'arte – csak nagy vonalakban adta meg, hogy mi kell történjen. És akkor – uccu neki, vesd el magad – a színészeken, Igin és rajtam múlt, hogy a 25 oldalas szövegkönyvből mit csináltunk. Kétszer 40 perc, ezt a rendezővel hármasban csináltuk. Nagyon szerettük játszani is és a közönségnek is nagyon tetszett, német és magyar nyelvterületen is, tehát jól sikerült.

- Sztarenki Pál – nem csak rendez, játszik is, Farkas Ignác – színész, de rendez is, megjelenik-e a rivalizálás önök között?

- Nem.

- Ezt a szerep adja, vagy a személyiség?

- A személyiség.

- A rendezőnek nehezebb elviselni, hogy a színész is akar valamit a szereppel, vagy a színésznek, hogy a rendezőnek már van egy elképzelése a szerepről, amikor leül szerepet osztani?

- Embere válogatja, itt sem lehet általánosítani. Van, mikor kevésbé zavaró a rendező „erőszakossága”, mert a végeredmény pozitív, de van, mikor zavaró, mert úgy tűnik, hogy egy monománia, aminek nem sok köze van sem a színdarabhoz, sem a színészhez.

- Egy szerepkiírás után ön mit csinál az első olvasópróbáig?

- Ha olyat kapok, amiről tudom, hogy nem igazán az én világom, akkor bosszankodom, püffögök, egészen az olvasópróbáig, de utána kész, ez be van fejezve! Átveszi az agyam másik fele a vezérbotot, és kizárólag arra törekszem, hogy a lehető legjobban megoldjam, amit kell. Volt már olyan is, hogy utáltam magát az előadást, de ennek hangot csak az utolsó – tegyük hozzá sikeres – előadás után adtam.

- Kicsit meséljen a zalaegerszegi életéről! Megszerette?

- Hogyne! Mindig szerettem a kisvárosokat. Minden városnak megvan a maga sorsa és története. Az ember nem várhat el mindenütt ugyanolyan ízlésvilágot, ugyanolyan kultúrát, az ember különböző, nem vagyunk egyformák.

- Mintha a Székely János bölcs rabbija szavait hallanám!

- Ez egy olyan város, amely egy csomó kis település összeolvadása után vált megyeszékhellyé. Sajátos a karaktere, nagyon szép helyen van, gyönyörű a környéke, az emberek egyre igényesebbek a kultúra iránt, kezd kialakulni egy polgári réteg, mely művészetszerető, művészetpártoló. Az iskolákban sok pedagógus próbálja a növendékeket a színház felé terelni. A közönséget, aki bejön, vendégként kezelem. Mintha vendégségbe hívtam volna. Egy színésznél nélkülözhetetlen az alázat a közönség iránt. Nem azért, hogy a színész saját magát fényezze, hanem hogy kiszolgáljon egy közösséget, amely kíváncsi arra, hogy milyen a színház. Emiatt aztán az embernek nagy a felelőssége. Bizony van, amikor bosszúsak vagyunk, mert szétköhögik az előadást, bontogatják a cukrot, meg ugye gyérebb házak is előfordulhatnak, nem egyforma az ízlés. A műfaj, amit mi képviselünk, vagy én főképp – nevezzük egzisztencialistának, filozofikusnak, etikai problémákat boncolgatónak – még talán csak egy szűkebb rétegnek fontos, de akik eljönnek, azok velünk vannak. Nem azokra kell haragudni, akik eljöttek… Azokra sem, akik nem, mert más az ízlésük.

- Érzi, hogy magát szeretik itt?

- Az utóbbi időben egyre inkább. Volt egy időszak, amikor mellőzve voltam, nem un. „közönség-szerepeket” játszottam.

- De hát ön itt már szinte tősgyökeres a 31 évével!

- Az egy dolog, de ha nincs mit játszani?

- Megszólítják az utcán?

- Meg, igen. Nagyon kedvesek, hogy ne haragudjak, hogy megszólítanak, de annyira tetszett ez az előadás, vagy szerep, hogy kénytelenek ennek hangot adni és akkor elbeszélgetünk egy kicsit. De a törzshelyeimen, ahol vásárolok, akkor mindig művész úr, meg ez, meg az, aztán én is szólok pár kedves szót. Otthon érzem magam ebben a városban. Én ugyan debreceni vagyok. A cívis városnak egészen más karaktere van. Nyitottabbak – legalábbis azok voltak, amikor ott éltem 1968-ig. A villamoson, ha megszólított valakit az állomásnál az ember, hogy hol van ez az utca, volt, aki odakísért. Más a habitusa, a karaktere: robosztusabb, egy szilárd, egy tudom, mit akarok …. Hát persze, aztán az is felhígult, mert ugye Debrecen úgy indult, hogy azt mondta a polgár, a cívis, hogy akinek a Basahalmán túl vágták el a köldökzsinórját, az nem debreceni.

- Felsorolt olyan nagyszerű darabokat és előadásokat, amik hallatán megdobbant a szívem, amiket magam is láttam, feledhetetlen, katartikus hatású, nagyszerű alkotások. Meg kellett csípnem magam: tényleg itt, az én kis Zalaegerszegemen látom ezt? Az itteni kis társulatomtól? Létezik ez? A színésznek milyen érzés, hogy ilyen lehetőségeket kap?

- Lubickolok az örömtől – most nem a darabban való lubickolásról beszélek – hogy micsoda szerencsés találkozás, tudom, hogy nekem való, rengeteg gondolatom van róla. Utánaolvasok, adott esetben akár a kornak, a szerzőnek, akár bizonyos dolgoknak, és ez hihetetlenül leköt. Ezért vagyunk színészek, én legalábbis ezért vagyok színész. Egyrészt a született kíváncsiságom miatt. Azt szoktam mondani, hogy nagy kegy a sorstól, hogy nem csak egy életet élhetek egy emberöltő alatt, hanem sokat-sokfélét. Paptól a tábornokig, a paraszttól a koldusig, esztergályostól az asztalosig. Kicsi gyerek koromtól – mikortól elhatároztam, hogy színész leszek – azért fogtam bele mindenbe, a természettudományoktól kezdve táncba, zenébe, mert mindenből tanultam valamit. Hogy ha majd színész leszek, és hogy ha orvost kell játszanom, vagy egy természettudóst, vagy egy bármilyen más iparos embert, akkor tudjam, hogy az micsoda. Így indultam neki a feladatnak, a felnőtt éveimnek is, és aztán szellemileg is sok minden érdekelt. Köszönhetően az életkornak, nyilvánvalóan azokra voltam a legkíváncsibb, amik tiltottak voltak. Ezotéria, a régi, különböző titkos társaságok, mindenféle világértelmezés, a tenyérjóslástól az asztrológián át mindent áttanulmányoztam. Na és a vallások. Az én családom protestáns-református, benne rengeteg pap, sőt hát az egyik dédapám az református lelkész esperes volt Debrecenben. Egyik nagybátyám polihisztor volt, nyelvi zseni, de mindenben- pl. zenében is rendkívüli, tudott nemcsak görögül és latinul – az természetes – na de ő tudott ám arámul is, és tudott olvasni óperzsát, belefogott az oszmán-törökbe is, csak ókori nyelvek közül talán nyolcat is tudott. Ez engem borzasztóan frappírozott, hogy énnekem is ilyet kéne csinálnom, de hát az élet – mint szerencsejáték – mást dobott, ezekre már nem lett volna időm. Mikor meg már időm lett volna, akkor meg már azért nem, mert mást kellett tanulni, nem nyelvet. Azért ne felejtsük el, hogy egy színész – volt olyan évad, hogy több, mint 200 oldalt meg kellett tanulnom – folyton szöveget tanul.

- Manapság hogy tanul? Változott-e a tanulási szükséglete az életkorral, könnyebb, vagy nehezebb lett a szereptanulás?

- Nem változott. Többször elolvasom az egész textust. Nem hangosan. Aztán van egy fázis, amikor én nagyon halkan mondom a szöveget, és járkálok. Nem játszom semmit otthon meg a tükör előtt. Nem biflázok, soha nem is tudtam, hanem azonosulok a szöveggel, ezért, ha valami nem jut eszembe, akkor más szavakkal körül tudom írni, nincs fiaskó. Roló – nem jut eszembe a szöveg – nálam viszonylag ritkán fordult elő a hosszú évek alatt. Velem is előfordult, mint mindenkivel, természetesen. De a tanulás az nálam ilyen. És mikor ismételek – például nem játszunk sokáig egy előadást – akkor azért karbantartom magamban a dolgot úgy, hogy leülök egyedül valahová és mondom magamban, a fejemben, és azt hallom is. Ez valami személyes jellegzetesség lehet, például én szavakban álmodom is, hallom a fejemben az álmot. Nem változott a szövegtanulási metódusom, egyre pontosabb, és egyre igényesebb vagyok ebben e tekintetben.

- Az évad utolsó Caligula előadásán láttam. Mit érez a színész, amikor a pisszenéstelen, hosszú vastaps után kimegy a színpadról?

- Ha ilyen nagyszerű előadáson vehet részt, és ilyen szerencsés kimenetelű, hogy minden csillag együtt áll ahhoz, hogy meg tudja valósítani, amit elgondolt, és úgy érzi, hogy sikerült azt a figurát, azt a szerepet megcsinálnia, ami adott volt számára és azt jól, és hitelesen, akkor rettenetesen nagy fájdalom. Ez a vidéki színész sors. Ebben ez a csapda, hogy azt szoktuk mondani szlengben, hogy lemegy a lefolyón. Eljátsszuk 24-szer, 25-ször, van, amit 32-szer, és aztán mintha nem is lett volna. Ellentétben a fővárosi színházak színészeivel, akik ugye több éven keresztül játsszák ugyanazt. Ha a fővárosi színész életében négyszer-ötször nagyon jó, élete végéig abból él. Itt meg el van felejtve. Zalaegerszeg messze van a fővárostól, és ez a vízfejű ország ugye Budapest centrikus. Ami nincs Budapesten, az nem is létezik, és ahogy Budapesten van, az biztos, hogy mindenütt úgy van – gondolják. Teljes aránytévesztésben vannak. Mi ezt szenvedjük, mert elfelejtődnek olyan értékek, mint például ez a Caligula is volt. Közbevetem, hogy lesz még hattyúdala a darabnak, mint hogy meg van hívva a Vidéki Színházak Fesztiváljára, de számtalan ilyet mondhatnék. Játszottuk például Szolzsenyicintől A kopasz és a lágerkurva című színdarabot, aminek a világpremierje Zalaegerszegen volt, amit Tömöri Péter rendezett az akkori VMK-ban, egy térszínházban. Ez még a rendszerváltás előtt volt, és a gulágról szólt. Ha nem úgy állnak a csillagok, mint abban az időben itt, akkor evvel végigjátszhattuk volna – túlzás nélkül mondom – a világot, mert nagyon jó volt az előadás is, és kuriózum is volt, mert Szolzsenyicin rajtunk kívül senkinek nem adta el a játszási engedélyt. Az akkor már Kanizsán élt Rózsás János is konzultánsunk volt, érdekes dolgokat mesélt – saját élményből ugye – nagyon nagyszerű időszak volt maga a próbafolyamat is. Talán ez kárpótol minket, emiatt a „feledés homálya” miatt, hogy amit viszont mi átéltünk, az megmarad.

- Nagyon határozottan érzékelem, hogy mennyire szereti a társulatot a közönség, az is kárpótol?

- Hogyne!

- Sokszor foglalkoztat a kérdés egy-egy zseniális, minden a helyén van darabot látva, hogy ugyan vajon mi hoz ide az én szerény kis városomba egy fiatal színészt? Biztosan a kényszer – válaszolok magamnak – na de mi tartja itt?

- Hát azért nem a város, ez így túl szép lenne. Őszintén szólva, ez attól függ, hogy mik a lehetőségek. Mert ezelőtt 30- 35 évvel az volt, éves szerződés volt, évad végén tettek egy ajánlatot, hogy mik a szándékaik az emberrel, és ha tetszett, tetszett, ha nem tetszett, nem tetszett. És akkor az lett, hogy az illető vagy elszerződött, vagy kompromisszumot kötöttek. Most azonban teljesen bezárultak a kapuk, megszűnt a mozgás, senki nem kíváncsi senkire, az van, hogy én színházam, én társulatom. Van is igazgatók szövetsége, vagy hogy titulálják, aminek az a lényege, hogy véd- és dacszövetség, te se szerződtess el tőlem, én sem szerződtetek el tőled. Mindenki marad a kis szemétdombján, akár jól érzi magát, akár nem. Engem az tartott itt, hogy az első tíz évem példásan jól sikerült a Halasi Imre igazgatósága alatt, nem volt értelme elmenni, mert egymás után kaptam a főszerepeket meg a jó szerepeket. Nem voltam túlterhelt, nem kellett mással foglalkoznom, itt nem volt klikk-szellem, egy jó társulat volt, és mind művészileg, mind emberileg kiválóan éreztem magam. Aztán jött a krach, elment az Imre… Kész, egyik pillanatról a másikra. Nekem akkor már – életkoromnál fogva is- nehéz lett volna menni, meg akkor már olyan volt a színház, hogy ha – mondjuk – valaki bejelentkezett teszem azt Szegedre, hogy oda akar menni, és éppen fogadókész volt a direktor is, akkor egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy mire odaér Szegedre, az lesz-e az igazgató, akivel megbeszélte ezt a lépést. Többen jártak így. Most már teljesen más a helyzet, a szerződtetési eljárások teljesen formálisak.

- Kinyílik, vagy bezárul a színész léte a korral?

- Kinyílást tapasztalok.

- És még mindig nyílik?

- Igen. Abban az állapotban vagyok – hogy aztán ez meddig tart, azt nem lehet tudni. Az ember letisztul, sok mindent másként kezd látni. Az az érdekes a különböző életkori szakaszokban, hogy mindig a türelmetlenség van. Az ember gyerekkorában minél hamarabb felnőtt akar lenni, felnőtt korában minél hamarabb sikeres akar lenni, azért nincs ideje, idős korában meg azért nincs ideje, mert nem tudja, hogy meddig tart még a szellemi és fizikai kondíció, azért türelmetlen. Minden korszaknak megvan ez a furcsa ambivalenciája, de magamon úgy tapasztaltam, hogy nagyon sokat tisztultam, nagyon sokat másként látok, higgadtabban, ha úgy tetszik, egyszerre látok több szemszögből dolgokat, amelyek ugyan egymásnak ellentmondanak, de a minőség a lényeg. Valaminek a minősége határozza meg az anyagi valóságát, ez szinte kozmikus törvény. Az analógia az mindig kozmikusabb, mint a dialektika, mert az egymás ellen ütköztet, ami a nem kozmikus, az csak társadalomtudományos módszer, de a valóság megismerésére alkalmatlan. Ellenben a minőség az egymás mellé rendelt viszony. Hogy egymás mellett a minőségek milyenek, az különbözteti meg igazából azokat, az adja az ismeretet az embernek. Valami ilyen modellben gondolkodom. Egyre inkább.

- Ír-e?

- Nem.

- Soha nem is volt ambíciója?

- De, de! Nagynénémnek, Szabó Magdának küldözgettem verseket. Egyszer, amikor felmentem hozzá, azt mondta, kisfiam, te ehhez is értesz. De az isten szerelmére, döntsd el, mit akarsz, egyszerre mindent nem lehet. Nem rosszak ezek, csak akkor még rengeteget kell ehhez tanulni, hogy ezt műveld. Döntsd el, én nem mondhatom meg, mi legyen. Aztán én a színészet mellett maradtam.

- Az életnek vannak pillanatai, amikor minden megélt, elszenvedett szörnyűség, csalódás, csapás ellenére azt mondjuk: de kár meghalni! Mondana három ilyen pillanatot a saját életéből?

- Számtalan ilyet tudnék. Egy emlékezetes pillanat, amikor kaposvári színész voltam és az Állami Áruház című darabot vittük a Vígszínházba és fél órán keresztül, több, mint félórán keresztül! tapsoltak állva. Azt mondtam, ezért érdemes élni, hogy ilyen pillanatokat átéljek. Nyilván a lányom születése. Vagy most például ez a találkozás ismét Barakiással is ilyen pillanat volt. Szerencsés vagyok, mert nagyon sok ilyen pillanat volt az életemben.

- Boldog ember?

- Az bizony!