Gál Soma: A jónapot meséje

Minálunk sosem vót segítőkész, jószándékú a pap.

Szakadt ki nagymamából két hússzelet panírozása között, de olyan fájdalommal, mint valami világtragédia. Lehetett benne némi igazság, talán átok ül a szomszéd falu paplakán, vagy az egész egyháztéren, hiszen a kereszttel is mi történt! Ja, hogy azt még el sem meséltem?! Hát az úgy történt, hogy volt valaki messzire elszakadt falufia, aki meggazdagodott külföldön, és aztán kivagyiságból nekiállt adományokat osztani a szülőhelyének. A templomnak is jutott belőle, egy nagy csomó pénzt adott, hogy keresztet emelhessenek, de nem ám akármilyet, merthogy az ürge állítólag megálmodta, pontosan melyik dombon kell állnia, a pontosan hány centi széles és pontosan hány centi hosszú emléknek, és tényleg csak kereszt, nem feszület, közepén végig kék neonfénnyel. Már ez is groteszk látvány lett volna, de mikor kiderült, hogy a ministránsfiú, akit megbíztak az égők beszerzésével színtévesztő, és kék helyett lila csöveket vett a keresztbe. Volt nagy riadalom, mikor kipróbálták a paplak udvarán: egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha az szentegyház, hanem inkább egy bordély helyét hirdetné. És ugyan a ministráns kapott pár jókora pofont, másik neont venni nem maradt már a donációból, ezt kellett hát felállítani.

De nem volt még vége a viszontagságoknak! Épp amikor megpróbálták a beásott gödörbe állítani, minden vezeték és elektromosság nélkül a neonok elkezdtek ragyogni az egyik munkás kezében. Na, jött is egyből a nagy ötlet, hogy ő a következő messiás, akinek meg kell halnia a bűneinkért, a kereszt ki is jelölte magának: feszítsük hát fel rá! Még szerencse, hogy az akkori atya volt annyira világi, hogy lebeszélje a falunépet a rituális gyilkosságról.

És lám, a mostani atyára is igaz az átok, hiszen mennyi anekdota hőse! Hogy csak egy keresztelő történetét említsem, amikor a szépen felöltözött család és rokonság előtt karjaiba vette a csipkés puccba vágott csecsemőt, átszellemült képpel megáldotta, meg is locsolta kicsit, jutott még a ruhácskára is a szenteltvízből, majd megmutatta a szülőknek a kis Petrácskát, áldja meg az Isten hosszú és egészséges élettel. A megszeppent apuka csak halkan merte kiigazítani, hogy Petra igazából Péterke, és vajon érvényes-e így is a keresztsége. Mindegy, egy kutya, az Ő szemében egy bárány sem különbözik. Az atya viszont tudhatta volna.

Ehhez hasonló pletykák keringtek a papról, akit többször láttam, mint a falunkbelit, sőt ő járt át sokáig a mi templomunkba is, és ő oktatta a hittant az iskolában, sok gyerek között engem is, míg nagymama szentnek szánt. Nefélj, kisfiam, majd ha anyádék eccer nem lesznek itthol, rögtön elviszlek megkörösztölni. Ettől ijedtem csak meg igazán, gyerekfejjel elképzeltem, ahogy nagymama elrabol, kézen fogva rángat el a templomig, ahol ez a fura szagú hittan-tanárbácsi belefojt egy nagy táj vízbe, áldassék a nevem és legyen sikeres az én életem.

Szerencsére szüleim sosem mentek el otthonról, és amint szipogva elmondtam édesanyának, hogy sosem akarom, hogy megkereszteljenek és miért, rögtön megtiltotta nagymamának. Csak a templomba járás maradt ünnepekkor és a hittanórák, azok is csak addig, míg rá nem jöttek, hogy az atyának esze ágában sincs a Bibliáról mesélni nekünk, csak a politikai hovatartozásunkat akarta megalapozni tanórai beszédeivel. Így veszett el napról napra az én szentséges lelkem.

Azon a vasárnap délelőttön még úton voltam a Jóistenke felé, nagymama sokadjára elsírta, hogy majd megkörösztöltetlek, kisfiam, és akkor válaszoltam rá először, hogy nem akarom, hogy a fura szagú bácsi, akinek ráadásul furán kell köszönni, megfürdessen. Nem bácsi az, te, hanem atya, fogott bele nagymama, és azért köszönünk dicsértessékkel, mert így szokás. Ezen elgondolkozott, keze megállt a morzsa felett, a nagy hússzeletről lecsöpögött a tojás. De édesapám sose süvegelt a papnak.

A háború után. Tudod, a Lőcze papa nagy ember vót, gazdag paraszt a faluban, anyám dicsekedett is vele, a két Lőcze lány milyen kelendő volt, a hozomány között volt tömérdek telek, két szőlőshegy, ház a falu közepén, széles kapuval és egy kétlovas szekér, sok maradt rá. Ő vigyázta is böcsülettel, édesanyámmal együtt az ebédbül mindig a silány falatokat merte ki magának, szopogatta a csirkenyakat a levesbül, amíg mi a színhúst ettük. Egyébként is fura étvágya vót, édesanyám mindig fordulhatott vissza a konyhába, amíg apuka levese nem vót olyan tűzforró, hogy szinte még a tányérban is zubogott. A mácsikot meg összeöntötte a levessel; gulyással, babbal, ami ippen az asztalra került, úgyis jó abba a tészta, meg egy gyomorba megy, ezt mondogatta. És az áldás után minden alkalommal végignézett az asztalon, és azt sóhajtotta, hogy szegények vagyunk, de jól élünk.

Jól élt annak a testvére is a pesti rőfösboltjábul (tudod, kisfiam, azt ma méterárunak hívják, szöveteket meg ruhákat árult, emlékszem, hogy kilószámra hordták haza Pestrül, amikor hallottak az államosításról). Vagyis hát addig élt jól, míg igazolni nem kellett a származását. Nem vót annak semmi titkolnivalója, de hát akinek boltja vót, akinek vagyona vót, attól megkövetelték. Ez már csak így vót, kerülte ki egy mélázással a születési előtti idők magyarázatát, és hát nem utazhatott haza, igyelni kellett valakinek a boltra, megkérte hát édesapámat, járja ki a levelet a plébánián.

És édesapám, a tiszta lelkű parasztember nekiindult mit sem sejtve, mert sose értett ő a politikához meg a rossz szándékhoz (a háború végén is szegény pár nappal azelőtt lépett be a nyilaspártba, mikor az oroszok begyüttek, de nem ám azért, mert ennyire törtető vót, hanem a helyi titkár egy pár szép bőrcsizmát ígért minden újonnan gyütt tagnak. Szegény papa meg se kapta végül a csizmáját, hallgathatta is aztán minden meccéskor a sógorától) bebocsájtást kért az atyához. Nem beszéltek ott sokáig, a pap bebújt a borvirágai és a lustasága mögé, és elhajtotta édesapát, hogy az ő családja nem is ebbe a faluba való, gyüttmentek, és ő nem tudja igazolni a Lőczék származását.

Na, akkor lett nagy riadalom, hogy viszik is mindjárt báttyát, el Németországba, de édesapám, aki tényleg egyszerű parasztember vót csak, úgy begurult erre, hogy maga kezdett a dolgok után járni, plébániáról plébániára, aztán így jutott el Karmacsig, meg Sebők Lőrincig.

Nagymama, azt is meséld el még egyszer, hogy lettetek Lőczék.

Azt majd máskor, minnyárt kisül a hús. De szép név, nagy kár érte, hogy édesapámnak nem született fia, aki továbbvigye. Talán te megkaphatnád a körösztség alatt, de addigra már az én lelkem elveszett a vasárnapi rántotthúsok között.

Gál Soma

„Sármelléki capriccio, ez lehetne az alcíme Gál Soma pályanyitó novelláskötetének, írja róla a kötet fülszövege. A keszthelyi gimnáziumban érettségizett, a budapesti ELTE hallgatójaként portugál szakot végző író 2016-ban jelentette meg szülőfaluja történeteit Sármesék címmel. Amelyről így írt a szerkesztő: ”Bohumil Hrabal és Nagyapa a világalapítók. Aranyló sörök, rozsdás kerítések. Derű és ború. A horizonton nem a Balaton Airport hangárjai fénylenek fel, hanem a keszthelyi stég ácsorog, a hősök nem szörfözni járnak, hanem vízibiciklit suvickolnak utószezonban. Az elbeszélő a nagyszülők, az őslakosok történeteiből mondja újra a sármeséket. És ehhez a hagyományhoz szárazföldi matrózként már ő is hozzátesz. Gál Soma arról ír, amit ismer. Legendárium ez és magnóspróza. Anekdota és seregszemle.„

A fiatal író az  Apokrif folyóirat pr-osa és szerkesztői asszisztense, szerzője. Rövidprózákat, tudósításokat publikál. Jelenleg Budapesten és Sármelléken él.