Az út menti kavicsokból készít megindító alkotásokat Szilajka Erzsébet

Éppen úgy, ahogy a nagykanizsai Szilajka Erzsébet is teszi, igaz, az ő nívóját nehéz elérni, ugyanis már-már művészi szintre fejlesztette érdekes hobbiját. A szociális területen dolgozó, családok segítésével foglalkozó hölgy azt vallja: ő csak a „végrehajtó”, az Alkotó valójában más. Hogy ki? Elmondta azt is.

– A művészettel már gyermekkorom óta kapcsolatban állok – bocsátotta előre Szilajka Erzsébet, akinek képeiben a legnagyobb közösségi portálon is gyönyörködhetünk. – Rajz szakkörre általános iskolás koromtól jártam. Ezen kívül olyan foglalkozásokon is részt vettem, amelyeket profi festőművész tartott fiataloknak, ott is sokat tanultam. Szinte nem létezett olyan anyag (fa, textil, kövek...) amivel ne kerültem volna kapcsolatba, amiből ne alkottam volna valamit. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy a hobbimat, a kreativitásomat, a vizuális fantáziámat, kézügyességemet, ötleteimet mind Isten ajándékának tartom. Ő az Alkotó, a természet szépsége az ő ujjlenyomata. Érdekes módon, a sokféle alkotás között, mindig a kövek, kavicsok voltak azok, amik visszatérő és megunhatatlan módon ihlettek. Ma is így van.

Erzsébet felidézte: kisiskolás korában nem tudott úgy elmenni egy kavicsokkal tarkított út mellett, hogy ne szedett volna fel belőlük és ne vitte volna haza őket; s ez felnőtt koráig, a mai napig elkísérte. Műtermében több ládára való alapanyag, kavics gyűlt össze az évek alatt.

– Ha ránézek egy kőre, formát látok benne, vagy egy kép részletét – magyarázta. – Így alakulnak a kövek először a fantáziámban, majd a gyakorlatban képekké. A kövek mesélnek. Nem csak a képen megjelenő történetet, hanem az időt és a kalandot, ahogy a földtörténeti korokon át az én zsebemben kötnek ki. És láss csodát: a képeken megáll az idő, nyugalmat árasztanak, mégis felfedezhető bennük egyfajta mozgás, dinamika, ami tovább meséli történetüket. Magam is mindig rácsodálkozom, hogy az élettelen, hideg kavicsok milyen gyorsan fel tudnak melegedni a kezemben és mennyire „élővé” válnak a képeimen. Elkészítésükhöz kreatív gondolkodás és vizuális fantázia kell, kézügyesség, és egy darab szív, személyes pillanatok az életemből.

S hogy mit örökít meg a képein? Elérhető és természetes emberi vágyakat, érzéseket, élethelyzeteket, meghitt pillanatokat. De ihletést adhat egy vers, egy mese is.

– Azt gondolom, minden felnőtt megőriz – és meg is kell, hogy őrizzen – a lelkében egy darab gyermekséget – tette hozzá. – Én ezt az alkotásaimban is ki tudom fejezni. Ezen kívül játékos könnyedséget, derűt kölcsönzök az alkotásoknak, mivel ez is belülről fakad. A műveimet fa alapanyagra készítem, melyet először lazúrral alapozok le, majd megfestem a hátteret. Minden kép – a kavicsok változatos jellegéből adódóan – egyszeri és megismételhetetlen alkotás. Így, aki ezen képek tulajdonosává válik, elmondhatja, hogy „csak nekem van ilyen, senki másnak”. Néha nagyon nehéz megválni egy-egy kész műtől, de az alkotáshoz szabadság kell, amiben benne foglaltatik azok öröme is, akik megkapják ezeket a képeket. A nyilvánosság elé egyébként hosszú ideig nem kerültek az alkotásaim, de végig volt egy belső késztetésem, hogy megmutathassam, ami belőlem fakad – és végül ez győzedelmeskedett. Meghívásokat kaptam kiállításra többek között itthonról, Nagykanizsáról és Budapestre is.