Szűcs Imre plébános: Példát lehet venni az albánok élni akarásából

S akkor még az albán konyha rejtelmeiről nem is beszéltünk.

- Tavaly ősszel egy jól összeszokott baráti társasággal jutottal Albániába, melyről – valljuk be – az átlag európai nem sokat tud – hallottuk Szűcs Imrétől. – Ennek is köszönhető, hogy némi ellenérzéssel vegyes kíváncsisággal szálltam fel a repülőre. Ezt talán az is okozhatta, hogy igazából tanulmányaink során alig tanultunk róla valamit, s amit tudtunk, az sem túl biztató: Albániát a külvilágtól elzárt országként, az albánokat pedig igazi mélyszegénységben élőkként ismertük. Ezt az én tudásom még megfejelte Marton Boldizsár: Muzulmán sírokon című könyvével, mely tulajdonképpen Marcell atya, egy karmelita szerzetes fiatalkori naplórészleteit tárja az olvasó elé. Marcell atya 1916-ban önként – egy kétgyermekes apa helyett – bevonult a hadseregbe, s így jutott el Albániába, ahol hadnagyi rendfokozatig vitte. Ő, mint harcoló katonatiszt nem jó véleménnyel volt Albániáról. Úgy mutatja be írásaiban, mint olyan hely, ahol nagy a hőség, sok a szúnyog és ahol a halál sorra szedi áldozatait a Monarchia katonái közül. Tehát olyan képet fest az országról, hogy az egy igazi elátkozott föld. Nos, az utazónak – ahogy mondani szokták – innét szép feljönni.

Benyomások Albániáról

Imre atya, amikor a repülő ereszkedni kezdett, még úgy érezte: Marcell atya bizonyosan nem túlzott, Albánia pont olyan, amilyennek leírta. Sziklás hegyek és a perzselő napsütéstől kies földterületek váltották egymást.

Aztán a földön már egészen más benyomások érték.

- Ami szembeötlő különbség volt az itthoni viszonyokhoz képest, hogy az utcán rengeteg fiatalt láttam – magyarázta Imre atya. – Az ország több, mint 300 kilométer hosszú tengerpartja sok szép látnivalót és érdekességet kínál, a városokon pedig a fejlődés érzékelhető. Mindenhol valamilyen építkezés folyik, toronydaruk lépten-nyomon, melyek hatalmas szállodák építőelemeit emelgetik a helyükre. Az is világos, hogy az albánok rájöttek: az ország legfontosabb bevételi forrása a turizmus lehet, ehhez igazodva számos vendéglátóhely, családi étterem működik, hihetetlen gasztronómiai sokféleséget kínálva. S ha már itt tartunk, a konyhájuk lenyűgöző, ötvöződik benne az olasz, a török és a görög hatás. Az emberek pedig kedvesek, segítőkészek – és ami nagyon fontos, mosolygósak.

Imre atya szerint Albánia most ébredezik Csipkerózsika-álmából, amibe Enver Hodzsa, a második világháborútól 4 évtizeden át regnáló teljhatalmú kommunista diktátor taszította. Teljesen elszigetelte és Európa legszegényebb országává tette Albániát. Ez az ember deklarálta az albán alkotmányban, hogy országa az egyetlen hivatalosan ateista ország a világon, gondolkodásáról és kegyetlenségéről pedig mindent elmond, hogy nem engedte haza Teréz anyát, hogy az haldokló édesanyjával utoljára találkozhasson.

- Az albánok a magyarokat különösen szívesen látják országukban, mert a mi Hunyadi Jánosunk, és az ő Szkander bégjük, azaz Kasztrióta György volt az a hadvezérpáros, akik évtizedeken át sikerrel küzdöttek az Oszmán Birodalom támadásai ellen. Úgy tudni, jó kapcsolatot ápoltak, leveleztek is egymással. 1501-ben foglalták el a törökök Albániát, s óriási méreteket öltött az ország iszlamizálódása – folytatta az atya. – Azt lehet mondani, hogy ahol az iszlám teret nyert, ott tulajdonképpen megállt az idő. A társadalom nagy része még mindig ennek, a törökök által reá kényszerített vallásnak hódol, de már nem annyira dogmatikusan, sőt, az emberek keresik a kibúvót a szigorú vallásszabályok alól. Például az iszlám tiltja az alkoholfogyasztást, ehhez képest nagyon népszerű ital a sör. A török állam egyébként a mai napig építteti a mecseteket, de voltunk katolikus templomban is, igaz, egyetlenegyet találtunk csak a fővárosban, Tiranában. Hátborzongató volt látni, hogy az ottani maroknyi albán keresztény közösség hogyan éli meg a hitét.

Imre atya a kérdésre, hogy mi tette rá a legnagyobb benyomást Albániában, azt válaszolta: az emberek élni akarása, a jobb jövőbe vetett töretlen hite, az Istenhez való ragaszkodása. Ezt talán mi is eltanulhatnánk tőlük...