Olvasásról és demokráciáról

Ugyanakkor, a történelem kutatása lehetővé teszi azt, hogy olyan tanulságokat is megfogalmazzanak annak értő vallatói, amelyek generációkon átnyúlóak. Aztán, ahogy a gyermek a szülői intést, vagy megfogadjuk a tanítást, vagy ismételten meg akarjuk tapasztalni a jó, rossz vagy éppen tragikus élmények tanulságait. A 19. század végén, nem egészen egy évszázaddal a francia forradalom – az egyház kiiktatása egy hatalmi kompromisszum világából – után, amikor a harmadik rend, a polgárság egy új hatalomelosztás mentén elkezdte felépíteni a polgári demokráciát, sokan figyelmeztettek (Madách Imre Az ember tragédiájától kezdve Oswald Spengler A Nyugat alkonyáig) arra, hogy a nyugati keresztény Európa az azonnali haszonszerzés kedvéért a tudását is eladja a más kultúrkörökben élőknek. (Ezeket a társadalmakat ekkor már néhány európai ország fél évezrede rabolta.)

Ez a mohóság azonban, száz éven belül, így szóltak a jóslatok, a Nyugat hatalmának végét fogja jelenteni. Sapienti sat …, avagy a bölcseknek ennyi is elég, tudják, ezután mi történik.

Az olvasás, az olvasni tudás egy demokratikus jelenség. Demokrácia volt már az ókorban is – ugyanolyan cinikus volt, mint a mai, illetve talán „korrektebb”, jogilag is kizárt a demokrácia áldásaiból embercsoportokat, és nem akarta velük elhitetni, ők is „egyenlők” –, a tudás megszerzésén keresztül pedig mindig törekedtek emberek arra, hogy társadalmi lehetőségeiket bővítsék. Hosszú, történelmi korszakon keresztül úgy, hogy a tudást birtokló, annak ellenőrzésére jogosult egyház tagjaivá törekedtek válni. Az olvasás és az írástudása azonban gyakorlati szükségletté vált már a középkorban.

Ahogy terjedt, a világi hatalom egyre nagyobb szövetségest látott az ezt a kompetenciát birtoklókban az egyházi hatalom visszaszorítását célzó törekvéseikben. A kézi szedés és nyomás feltalálás ezek után áttörést hozott. A könyvkiadás körül keletkezett társadalmi csoport anyagi érdekei – létük fenntarthatósága – folyamatos újításra kényszerítette őket. Elkezdődött a szövegek illusztrálása képekkel, sok nyelvre lefordíttatták az addig csak latinul, görögül hozzáférhető műveket, sőt, az alkotók anyanyelven írtak. Előbb csak a napi vallásgyakorlat, majd a hétköznapi élet kívánalmai – szerelem, evés-ivás, mesterségek, jogszokások, halál – mentén, majd egyre inkább a tudományt is azon a nyelven művelték, amelyen a legjobban tudtak gondolkodni. (Ennyit az angolul művelt modern tudományokról.) A protestáns reformáció az anyanyelvűséget szervezett, a vallástantól az iskolázáson át az Istenre vonatkozó tudásig, egyetlen folyamattá tette. És az olvasni tudás elterjedt, maga az olvasás gyakorlata is.

A kiadók, anyagi érdekeik mentén, ismét újítottak. Létrehozták a használt könyvet az olvasott mellett. Ez azt jelenti, hogy a szövegeket úgy szervezték a könyvben, a könyvet olyan segédeszközökkel látták el (oldalszám, tartalomjegyzék, mutatók), hogy ne kelljen szó szerint elolvasni, ha meg akarunk találni benne valamit. És persze kiadtak életrajzi lexikonokat, bibliográfiákat, megkönnyítették a tudás megszerzését, és gyors elterjesztették. De mindig – és ez nagyon fontos – követték, és kielégítették a társadalmi igényt, és nem felkeltették azt.

A nagy változást a gépesítés, az ipari forradalom hozta. A mennyiségi termelés lehetősége azt is eredményezte, hogy többet tudtak kiadni, mint amit el akartak olvasni. Elkezdődött tehát az a versenyfutás, amelynek eredménye ma már az, hogy az ízlésünket is az eladáshoz igazítják. A termelés csak akkor kezdődhet, ha már valószínűsíthető: el is fogjuk tudni adni.

A tudás hatalom. Tegyük hozzá rögtön: volt. Ma a tudás irányításának a képessége a hatalom. Vitatható, hogy a középkorban az egyház a tudást is birtokolta-e amellett, hogy megvolt a joga, de főképp a lehetősége a tudást, a véleményt irányítani. Akkor egyházi kánonok (elfogadott vélemény) létezett, és világi törvény. Ezek korlátozták a tudás, a kultúra nyilvánosságát. A francia forradalom után létrejött a kultúra polgári nyilvánossága, és megmaradt a feudális jog alapja. Olyan értelemben, hogy a ius usi et abusi (a valamivel élni és visszaélni joga) csak átalakult úgy, hogy a tudáshoz való szabad hozzáférés, a véleményalkotás joga mellett a vállalkozás szabadsága megteremtette a visszaélésre való lehetőséget. És egyre inkább így van, ahogy a politikai élet után a gazdálkodásból is kivetették az erkölcsi megfontolásokat.

Ebben a helyzetben a véleményformálás a sajtón, a változó médiumokon keresztül történik. Ma már nemcsak azt mondja meg a médium tulajdonosa – anyagi érdekeitől függően –, hogy mit vegyek, mit egyek, mit olvassak, milyen tudományos kérdést nem tehetek fel, hanem azt is, mit gondolhatok, de legfőképpen: mit az, amit kimondhatok. A demokratikusság netovábbjaként megálmodott internet olyan eszköz, amiről a középkori inkvizítor nem is álmodhatott, hiszen olyan tökéletesen irányíthatóak az emberek gondolatai.

Védelemül a hagyományok kínálkoznak, akkor, ha azok teljességét látni akarjuk. Az internet technikailag ezt megengedi. Éljünk ezzel az eszközzel, és persze olvasni, olvasni, olvasni … és ezt most nem Lenin mondja.