Szelestey László pásztorfaragásokat őrző néprajzi hagyatéka a gébárti kézműveseknél

A sárvári születésű, Orbányosfán nyugvó Szelestey László (1943-2013) szívós, kitartó, megszállott munkával kutatott, keresett. Értékmentő érzékkel egészen biztosan a 24. órában nyúlt utána valaminek, ami a következő pillanatban már nem is létezett.

Idézzük őt magát: „...antik szekrény előtt állok. Üvegén át különös, eddig nem ismert tárgyakra látok. Mik ezek a csodák? Hát ilyen is van, ilyen kézbeillő gyönyörűség? Ami felkavar, nem enged, marasztal, akár egy megejtő szempár?” Írja egy néprajzi kiállítás elementáris hatásáról beszámolva, amely aztán a művészettörténeti hivatás odahagyását hozta magával.

Újságíróként, a hetvenes-nyolcvanas években lapunk munkatársaként is a Dunántúlt járta, hogy megtalálja azokat a pásztorfoglalkozást űző mesterembereket, akik a kezük ügyében lévő fát és a társult anyagokat ösztönösen, mégis lírai módon szólították meg. A használati tárgyak díszítése feszítő és elementáris vágya teremtette meg a szinte csak a Kárpát-medencére jellemző néprajzi kincset, amelyet a juhászok, kanászok, gulyások hagytak ránk. Közülük az utóvédekkel még személyesen találkozhatott a gyűjtő, aki a tudományos hátteret is maga teremtette meg levéltári, múzeumi kutatásaival. Barátai emlékei is megerősítik, az egyik első tárgypárt, egy Pap József által faragott só- és paprikatartót zalaegerszegi, Kossuth utcai bontásra ítélt ház biedermeier bútorainak felbecsülésekor kapta a lakás tulajdonosától,, aki somogyi uradalmi intéző nagyapjától örökölte. Jellemző, hogy az az apró faragás ma valószínűleg többet ér, mint egy szobányi bútor.

És ez utóbbi igencsak nagy hasznára van az utókornak. Mint ahogy a rá emlékező gébárti baráti esten Szabó Zoltáán etnográfus, a Szelesteyvel először 1989-ben Pécsett találkozó muzeológus is hangsúlyozta, az összegyűjtött tárgyak csak akkor képviselnek a köz számára hosszú távon művelődéstörténeti értéket, ha az úgynevezett adatolás pontos. Hogy a szakember és a laikus is tudja, ki, hol, mikor, miből,  hogyan, mit faragott. Mint hírlik, számos tárgyról azonnal meg tudta mondani, ki készítette.

A személyes visszaemlékezők közt saját élményeiről szóló Prokné Tirner Gyöngyi, a gébárti kézműves ház korábbi vezetője jelezte, sajnos Szelestey László nagyon akkurátus cédulái közül - a költözések, őrzések hányattatásai miatt – jónéhány hiányzik, melyek információtartalmát a zalai néprajzi szakértők igyekeztek pótolni, amikor időről időre kiállították a gyűjteményt.

A zalai pásztorművészet tárgyait őrzők, közreadók legnagyobb örömére került a Szelestey-gyűjtemény Gébártra, ahol, bár akadnak tárolási-kapacitási gondok, mégis a legjobb helyen van az országban. Ezt erősíti Szelestey László életének utolsó kérése, miszerint ne kerüljön múzeumba a kollekció. E szándék előzménye az a kezdeti részvétlenség, amellyel a múzeumi közeg szemlélte csak később elismert áldozatos munkáját.

A gébárti barátságos estében Szabó Zoltán előadása helyezte el a hazai népművészeti gyűjtemények  térképén a Szelestey-hagyatékot: a zalai múzeumokban összesen 350 ilyen tárgy található, míg a Szelestey-gyűjteményben 203. Ha ehhez hozzáadjuk, az ezidőben a gébárti ház jurtaterének földszintjén - időszakos kiállításként - megszemlélhető Kiss István-hagyatékot, amely egymagában több mint 500 darabot tartalmaz, láthatjuk, milyen felbecsülhetetlen érték van Zalaegerszegen a két gyűjtő, pontosabban utódaik felelősségteljes felajánlásának köszönhetően. Az pedig külön szerencse, hogy a két gyűjtemény tárgyállománya a szakmai szempontok alapján is kiegészíti egymást. (A két gyűjtő egyébként ismerte egymást, cserélték is a tárgyaikat egymás között.)

A pásztorfaragás témaválasztásáról is esett szó az évfordulós tisztelgő rendezvényen, melyen jelen volt Szelestey László lánya, Magdolna is, aki a hagyaték körüli gondossággal nagy segítséget nyújtott a zalai népi kézművesség értékei felett őrködőknek.

A pásztorfaragások a polgárosodás évtizedeiben a foglalkozáshoz és a háztartásokban, valamint a férfiember tisztálkodásához szükséges eszközökön a növényi ornamentika, a természetből vett minták mellett  nemzeti és történelmi szimbólumokat is mutatnak, etekintetben ad munkát azoknak a történészeknek, akik tudják, a nagy történelem alatt a hétköznapi ember élete többet mond el egy korról, mint a háborúk, csaták, forradalmak.

A gébárti alkotóház elhivatott abban, hogy a 2016-ban hozzájuk került örökséget a köz javára őrzi, karban tartja, nem engedi „szétszéledni”, és 2019 óta be is mutatja. A zalaiak elvei ebben folytonosak, a ház mai vezetője, Kiss-Molnár István ekképp viszi tovább elődei misszióját.