Az órák bűvöletében egy életen át (képgalériával)

Az említett orosz órát 60 évvel ezelőtt mesterétől, Takács Dezsőtől kapta az első sikeres javítása emlékére; akkor másodikos ipari tanuló volt. A kiállítási tárlóban mellette látható az az arany Omega karóra is, amibe kézi esztergával készített hajszál vékonyságú, egy milliméter hosszú tengelyt az országos szakmai tanulmányi versenyen. A feladat nem volt szokatlan számára, hiszen akkortájt az órák javításhoz az alkatrészeket gyakran maguknak kellett elkészíteni. Ezzel a tengellyel kilenc társát utasította maga mögé, és végzett az élen, ami azt is jelentette, hogy szakmunkás bizonyítványát fél évvel hamarabb kézbe vehette. Történt ez 1965-ben, pedig, ha a pajzsszegi fiún múlik, más szakmát választ, inkább tévészerelőnek tanul, de a bekerüléshez összeköttetés is kellett volna, órásnak viszont nem jelentkezett senki.
– A barátom tévészerelő lett, de hamar rájöttem, én jártam jól, amikor láttam, ahogy a félmázsás Munkácsy színes televíziókat cipelték javítani. Persze közben az is kiderült, van türelmem és a szemem is ehhez az aprólékos munkához – mondta. 
A versenysikere azonban nem segített neki munkát találni Zalaegerszegen, miután a katonaságtól leszerelt, mert nem volt hely, hát megpróbálkozott az Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalatnál Budapesten. 
– A Párizsi utcai boltban kellett Tilly Róbert órásmesternél jelentkeznem, ott vizsgálták be árusítás előtt a külföldről behozott órákat. Elém tették a szerszámokat, némelyikről azt se tudtam, mire való, aztán adtak egy Marvin órát hibakeresésre, mert nem működött. Megcsináltam, nem volt semmi baja, mindössze lejárt. Azt várták, majd egyből szétszedem, én meg csak felhúztam, aztán leellenőriztem a járását – idézte fel.
Három hónap próbaidőre vették fel, egy évet töltött a fővárosban, és közben gólerős, oszlopos tagja lett a vállalati focicsapatnak, ott is számítottak  volna rá, mégis hazajött.
– A vállalat akkor kezdte kiépíteni a vidéki szervizhálózatot, szerelőket vettek fel a boltjaikba, úgy gondoltam, inkább Zalaegerszegen folytatom. Azzal búcsúztam el a pesti kollégáktól, hogy ti tanították nekem a szakmát, én meg nektek a futball tudományát – mondta derűsen. – Itthon nagyon sok munka várt rám, egy hónapban 400-nál is több óra fordult meg a kezem alatt, gyakran haza is vittem a javítani valót, mert szorosak voltak a garanciális határidők. A javításra 15 napot adtak, de ha alkatrész is kellett hozzá, akkor 30 nap lehetett, s ha így sem sikerült megjavítani, cserélni kellett. Nem volt kihez fordulni, ha elakadtam, mert szinte mindig egyedül dolgoztam, sajnos tanulót se vehettem fel, mert ezt is kikötötték – magyarázta.
Mégis szerencsésnek tartja magát, hogy az évek alatt megfordulhatott a legjelentősebb óragyárakban. Járt Moszkvában, Ruhlában, Glashüttéban, Münchenben a Seikónál és Schaffhausenben az IWC gyárban, ahol egy hónapot töltött továbbképzésen.
– Ha új óra érkezett az országba, akkor azt meg kellett tanulnunk vagy külföldön, vagy Budapestre jöttek oktatni a gyárakból – magyarázta.
A vállalat kötelékében 25 évet töltött, a privatizáció után maszekként még 20 évet dolgozott, aztán nyugdíjasként további 13 esztendőt.
Preisz Józsefet pályája kezdetére a Pobeda emlékezteti. 
– Soha nem gondoltam, hogy gyűjteni fogom az órákat, azt meg pláne, hogy állandó kiállításuk is lesz, ezért köszönet a városnak és a múzeumnak – nézett szét a teremben, aminek középen még az egykori műhelyét is berendezték. Körben pedig mindenhol a legkülönbözőbb időmérő szerkezet a tárlókban, a falakon. Karórákból közel félezret szemlélhetünk meg,  de asztali, faliórák sokasága is fogadja a látogatót, külön sorakoznak az ébresztőórák. Korelnöknek a párizsi világkiállításon négy díjat elnyert, az 1600-as években Svájcban készült zsebóra számít. Nincs egyedül, további húsz különféle márkájú „honfitársa” pihen a tárlóban. Köztük a Kereki Zoltán válogatott futballistától emlékbe kapott Henex is.
Apropó futball, a Puskás Ferenc által focilabdákban becsempészett órákból is látható néhány: egy arany stopper és egy Doxa. 
Ha pedig már szóba került a párizsi világkiállítás, ott mutatkozott be az a 19. században készült szerkezet is, ami a faliórák sorát nyitja meg a kiállításon. Köztük találni rugós szerkezetűt és súlyhúzósat, olyat, ami csak az időt méri, de a többség a felet, az egészet, de még a negyedet is elüti, vagy épp kakukkolja. A bonyolultabb szerkezetek képesek voltak ezeket eltérő hangon jelezni, ily módon sötétben is lehetett tudni, mennyi az idő. Nem kellett világosságot gyújtani, villanyt kapcsolni meg pláne, mert az még nem is volt, amikor ezek készültek.
Közülük is megragadja a tekintetet az 1800-as évek elején készített, aranyozott Biedermeier-keretű, negyedütős szerkezetű óra, aminek ingája fonálon függ, a járását Clement-gátszerkezet szabályozza, ami jelentősen javította a pontosságot a korábbi megoldásokhoz képest.
Méretével és zenei képességével is kitűnik a sorból az embernagyságú állóóra. A londoni Big Ben hangján képes 15 percenként megszólalni, igaz, ehhez némi javításra is szükség volt, mert hiányzott egy súly és egy lánc a szerkezetből, árulta el az óradoktor. A legkedvesebb viszont a darabokban látható, számlapján sérült Tavannes Watch zsebóra. Ezt az első kiállítása után, 2015-ben kapta egy idős hölgytől, aki elmondta, ez az óra mentette meg a férjét az első világháborúban, mert az ingzsebében hordta, és amikor repeszdarab érte, az óra felfogta, különben a szívét érte volna.
A modernebb korba vezetnek át az asztali órák, a múlt század ötvenes éveitől már a magyar, kelet-német, szovjet gyárak produktumai is felbukkannak. Aztán következik a kvarckorszak. 
– Pár év múlva, amikor okosórát használ mindenki, már ezeket fogják csodálkozva nézni, hogy ilyenek is voltak – mondta végigtekintve rajtuk, és hozzátette, ezek hozták el az órásmesterség alkonyát.
Végül, ha a kiállítás ablakán kinézünk, akár még láthatjuk a nagytemplom óráját is, aminek beszerelésénél Preisz József bábáskodott.
– Tűzoltók emelték le a régi szerkezetet, abból lett a világon egyedüli földön járó toronyóra. Az új beállításánál derékig bújtam ki a számlapon, bentről fogták a lábamat. A mutatója akkora, mint én, 160 centiméter – mondta és ezzel a mérettel eljutottunk a másik véglethez.