A szelíd lelkületű Jeromos atya és a harcos római előd, Szent Jeromos

Minden évben szeptember 30-án Szent Jeromosról emlékezik meg a keresztény világ. Ilyentájt két név idéződik föl bennem. Az egyik viselője a küzdelmes 4-5. században tartott ki a támadások kereszttüzében, a másik a 20. század viharos időszakában őrizte meg hitét s azt tanulók generációinak adta át. Ez utóbbi a kedélyes modorú, jó kedélyű P. Huszár Imre Jeromos atya, aki a kilencvenes évek második felétől a kétezres évek elejéig a szombatonként megjelenő ZH Hitvilág oldalára szánt, tökéletes magyarsággal megírt cikkekkel jelentkezett. Többnyire az adott héten aktuális szent tanulságos életét tárta az olvasók elé. Ha esett, ha fújt, idős kora ellenére a hét elején mindig megtette az utat az olai ferences rendháztól az Ady utcai redakcióig. Beszélgetéseink során egy alkalommal a névadóját, Szent Jeromost is szóba hozta. Sok egyéb mellett a tőle eltérő jellemű, nagy előd harcosságára, hevességére mutatott rá. Latinul idézte őt, midőn ezt találta mondani bírálóinak, akik olykor jogtalanul ellenvetettek neki: „Parce mihi, Domine, quia Dalmata sum”, azaz „Legyél irántam kegyes Uram, mert dalmáciai vagyok.”

De mi köze a szentnek Adria déli vidékéhez? A régi lexikonok szerint Hieronymus néven 347-ben az igen tág határok közt megjelölt Dalmácia és Pannónia határán fekvő ókori Stridonban született. A Csáktornyához közel eső muraközi település horvát neve Štrigova, magyarul Stridóvár. 
Vajon mit írna Jeromos atya most a nagy elődről? A rá jellemző szerénységből adódóan biztosan nem vonna párhuzamot kettejük között. Pedig az is van. Ha történelmi léptékkel mérve időben messze is esik egymástól kettejük élete, szülőföldjük közel hozza őket. Dr. Huszár Imre P. Jeromos (1915-2011) a Körmendtől kicsit északabbra található Egyházasrádócon látta meg a napvilágot szüleinek tizedik gyermekeként. Szentünk viszont a 4-5. században élt, s a nekünk ugyancsak közel eső vidék (Muraköz) szülötte. Emlékét egész szomszédságunkban nagy becsben tartják. Nevét viseli a Rédicstől könnyedén elérhető Stridóvár temploma. Az 1738 és 1749 között épített szentély alaprajza a római Szent Péter-bazilikát idézi kicsiben, a két harangtornya is a katedrálisok jellemzője. Főoltárának képe és a fali freskók Ivan Ranger munkáját dicsérik. A tiroli származású pálos szerzetes alkotó éveinek legnagyobb részét Horvátországban töltötte, ahol a barokk szakrális művészet jeles képviselőjeként tartják számon. 

A Szent Jeromos iránt érzett tiszteletüket szomszédaink abban is kifejezésre juttatják, hogy Rómában a horvát pápai intézetet róla nevezték el. Ezen túlmenően Dalmácia őt tartja védőszentjének. Az egész világon patrónusuknak választották a tudósok, a diákok, a régészek, a könyvkereskedők, a fordítók és a zarándokok. Az Adrián északabbra, a szépséges Bironi szigetcsoport egyik tagja is az ő nevét viseli. Zágrábban a szent halálának 1600. évfordulójára, 2020-ban a posta emlékbélyeget bocsátott ki az ő képével, amely a neves olasz festőművész, Jacopo Tintoretto alkotása, s a korcsulai Szent Márk-székesegyház oltárát díszíti a 16 század óta.

Jeromos a görög Hieronümosz névből ered, jelentése: szent név. A római kor szentje a korai keresztény egyház teológusa, a nyugati négy ősi egyházatya és egyháztanító egyike, a vele együtt emlegetett másik három szent: Ambrus, Ágoston és I. Gergely pápa társaságában. A mi Jeromosunk élete is a tanítás körül forgott; 1950 szeptemberében azon kevés, megmaradt ferences atyák egyike volt, aki a megtépázott esztergomi ferences gimnáziumban vállalta a további oktató-nevelő munkát. Jelentős szerepe volt abban, hogy az iskola a nehéz időkben fennmaradt és napjainkig is működik. 1965-től 1974-ig az intézmény igazgatója volt, miközben mindvégig a történelem és földrajz tudományát adta át diákjainak, egészen az 1990-es tanév végéig, amikor Zalaegerszegre került. A Zalai Hírlapban évekkel ezelőtt A mosoly és szeretet papja volt címmel írtunk róla.

Római kori elődje szinte gyerekként (354-ben) került Milánóba, majd az örök városba. Életrajzának írói megjegyzik róla, hogy ifjúkorában magával ragadta a városi forgatag, nem vetette meg a szórakozási lehetőségeket. Közben a tanulást sem hanyagolta el. A grammatika mellett a szónoklattan és a filozófia érdekelte, akárcsak a latin, a görög és a héber nyelv. A Szentírás mellett az ókori latin és görög klasszikusokat olvasta, különösen Cicero és Vergilius művei ragadták magukkal. Nagy fordulat állt be életében, amikor (379-ben) 32 évesen pappá szentelték elöljáróinak azon tanácsával, hogy folytassa az aszketikus életet. Ez most már nem esett nehezére, hisz vonzódott a remetékhez, akikről dicsőítő életrajzokat írt, átszőve azokat személyes  megfigyeléseivel.

Tehetségére fölfigyelt Damasus pápa, aki maga mellé vette titkárnak, s megbízta az evangéliumok latin fordításainak javításával, majd az egész Szentírás szövegrevíziójával. Tevékenységének híre bejárta a keresztény világot, de nem talált mindig megértésre. Pedig munkájára nagy szükség volt, hisz ahogy az egyik olasz érsek írta a 13 században: „mivel hajdan az egyházban mindenki azt énekelt, amit akart, valakinek rendet kellett teremtenie az istentiszteletben”. E feladattal bízta meg a szentatya Jeromost, aki „minden tudományban a legbölcsebb” volt, s kitűnően ismerte a görög és a héber nyelvet.

Az elvilágiasodott, kényelemszerető papsággal való összeütközéseinek feloldását nem segítette a heves és szókimondó természete. A fordítás mellett vitát gerjesztő kommentárjai sem nyerték el sokak tetszését. Elszánt ellensége volt a tévtanoknak, fáradhatatlanul harcolt az eretnek gondolatok ellen. Ennek jegyében írta meg a Párbeszéd a luciferiánusok és az ortodoxok között című munkáját. Egyébiránt az ortodox kereszténység is szentként tiszteli. Az életét feldolgozó szerzők a másik énjéről sem feledkeznek meg, s megjegyzik róla, hogy a szigorúsága ellenére elnéző is tudott lenni, aki abban a pillanatban nagy megértést tanúsított, mihelyt valaki személyesen fordult hozzá tanácsért; ilyenkor megszelídült, tapintatos és érzékeny lelki vezetővé változott. Róma azonban, melyet annyira csodált, nem fogadta be, műveinek első nyomtatott kiadását is Rotterdamban gondozták. 

Úgy tűnt, ő lesz Damasus pápa utóda, ám a sok ellensége miatt ez nem sikerült neki. Ezt követően elhagyta Rómát, és hosszú időre Betlehemben telepedett le, ahol négy kolostort is alapított: hármat fiatal lányoknak, egyet a barátoknak. Ez utóbbi élén ő állt haláláig. A Szentföldön eltöltött évtizedek szellemi élete legtermékenyebb időszakának számítanak. A bibliai szövegek további tökéletesítése mellett betlehemi barlangjában megírta Remete Szent Pál életrajzát, az ő nevét vette fel a magyar alapítású pálos szerzetesrend. E munkája különösen tiszteltté tette a pusztai remeték körében. A rend a mai napig működik.

Szent Jeromos élete szakadatlan harc volt. Munkabírása, a Szentírás szolgálatába állított tudásszomja, önmagával szemben tanúsított szigora, az egyház iránti szeretete tiszteletet parancsol. Egészsége azonban az idő múlásával meggyengült, miközben egymás után vesztette el híveit. Kezdett eltávolodni mindentől, ami korábban közel állt a szívéhez. Kimerülten és megfáradva tért meg Urához 420 (más források szerint 419) szeptember 30-án. Ekkor temették el Betlehemben. Földi maradványait a római Santa Maria Maggiore bazilikában helyezték el  újra a 7. században, azóta tartják emléknapját. 

Az általa pontosított és tökéletesített szentírási szövegek a kezdeti ellenállás után, a 6. század végétől kezdve mindinkább elfogadottá váltak, nem kis mértékben köszönhetően a középkor egyik legnagyobb hatású egyházi vezetőjének, Nagy Szent Gergely pápa jóváhagyásának. Nyugaton fokozatosan ezeket kezdték használni. A korrigált Szentírás neve a 13. századtól kezdve Vulgata, aminek a jelenése elterjedt.