Kiskanizsán Sarlós Boldogasszony napján nagy búcsút tartottak és ez a hagyomány ma is él

Sarlós Boldogasszony napján július 2-án ünnepli a katolikus egyház a várandós Szűz Mária látogatását unokatestvérénél, Erzsébetnél. Aki ugyancsak gyermeket várt, méghozzá Keresztelő Jánost. Gyanó Szilvia, a nagykanizsai Thúry György Múzeum néprajzosa kiemelte: két találkozást ünneplünk tehát egyszerre: Mária és Erzsébet, illetve a két magzat, Jézus és Keresztelő Szent János találkozását.

Benedek Bálint

A Thúry György Múzeum néprajzos, főmuzeológusa, Gyanó Szilvia

Fotó: Szakony Attila

- A latinul Visitatio néven ismert ünnepet világszerte július 2-án tartották, míg a II. vatikáni zsinat (1962-65) át nem helyezte május 31-re - mesélte. - Magyarországon (és még néhány szomszédos országban) azonban elnevezése és a hozzá kapcsolódó népszokások az aratás kezdetéhez kötik, így maradt július 2-án. A munka elkezdését elsősorban Péter-Pál napján indítják, de az aratás kultikus hagyományai jórészt Sarlós Boldogasszony ünnepéhez kötődnek.

Kiemelte: nem is dolgoztak az ünnepen, hanem misére mentek. Egyes helyeken a pap megáldotta az aratáshoz szükséges szerszámokat, máshol az aznap szedett növényeknek, gyógyfüveknek mágikus erőt tulajdonítottak. Kiskanizsa templomának védőszentje Sarlós Boldogasszony, nagy búcsút tartottak egykor a napján. Ez a hagyomány ma is él a városrészben. Aznap nem arattak, másnap viszont nagyon korán, szinte éjszaka indultak aratni, hogy elkerüljék az ilyenkor szokásos forróságot.

Szalmából készített dísztárgy („csiga”), Dobri, 1955 k.
Fotó: Hohl Zoltán

Aratás után az uradalom részére szalmából aratókoszorút kötöttek a cselédek vagy a részesaratók. Saját otthonukba is sokan készítettek „csigát” és különféle dísztárgyakat. Egykor vetéskor a szemeket kimorzsolták belőle és összekeverték a vetőmaggal, hogy biztosítsák a jövő évi termést

- Nyugat-Európában a 16. század közepén kezdtek az ősibb sarló helyett kaszával aratni - folytatta Gyanó Szilvia. - Az Alföldről a 18-19. században teljesen áttértek a kaszára, ahogy az ország más belső vidékein is. A peremterületeken, kis parcellákon és nehezebb terepen azonban a sarló sokkal tovább tartotta magát. Magyarszerdahelyen az 1880-as évekig sarlóval arattak búzát és rozst. A kaszával való aratást a lusta ember módszerének tartották. Az archaikus elképzelés szerint „Isten testét” (a búzát) nem szerencsés kaszával levágni. A 19. század végére a sarló már túl késedelmesnek bizonyult, ezért áttértek a kaszás betakarításra.

Hozzátette: a sarlóval történő aratás többnyire asszonyi munka. Az arató egyik kezével a gabona szárából annyit fogott össze, amennyi a markában elfért, majd azt levágta, és az előre kiterített szalmakötelekbe helyezte. A kévéket többnyire a férfiak kötötték be, s összerakásukat is ők végezték. Miután a kaszás aratás kiszorította az ősi sarlós munkamódot, továbbra is szükség volt az eszközre: a marokszedő sarlóval szedte össze a kévéket. Kaszával csak férfiak dolgoztak, míg a marokszedés az asszonyok feladata volt. A kévék bekötése, összehordása is férfimunkának számított.