Rambala Éva EMK-tréner nemrég Kijevben járt

Rambala Éva tehát pár hete felült a vonatra, elindult egy hétre Kijevbe, noha hallotta, arrafelé tán nem az EMK-ra, inkább golyóra lenne szükségük most az embereknek.

– Golyóra?

– Nézd, ha lőnek rád, mi másra vágyhatnál.

Hozzáteszi, az elmúlt húsz év legkevésbé feldolgozható élményei közé tartozik számára a keleti országrészben, a ma orosz támadás alatt álló, javarészt már elfoglalt Dombaszban, Luhanszkban tanító pedagógusokkal való találkozás. Benne is vagyunk a közepében. Ez a háború valójában 2014-ben kezdődött, a tízéves gyerek otthon már évekkel ezelőtt azt mesélte, ünnepeltek az iskolában, mert az osztálytársuk apukája nem sebesült meg.

– A gyerekek úgy járnak iskolába már 8 éve, hogy a lövések nyomai ott éktelenkednek az osztályterem falain. Grúziában, Tbilisziben is jártam olyan iskolában, ahol a földrengés okozta repedéseket pénz híján nem tudták eltüntetni. A megrázó szó nem fejezi ki az érzést.

Tizenöt éve jár Ukrajnába, alkalmanként 100-200 emberrel találkozik, ismertségi köre ekképp széles. Tőlük hallja, a menekülők többsége nem Magyarországot tervezi végállomásnak, nem érzik a támogató közeget. Milliók hagyták el az országot, de a többség marad.

– Megindító a magyarázatuk: „ha elmegyünk, kiért harcolnak a katonáink?” „Ki várja őket haza?” Mindenki csinál valamit, hogy támogassa a hadsereget, például álcahálót varrnak sokan a harckocsik elrejtését segítve. Én is kaptam ajándékot. Afféle párnát, műanyag hevederből álló alkalmatosságot, ami a derekadra kötve a hideg óvóhelyen üléskor tesz jó szolgálatot. Egy fiatal, angolul jól beszélő, diplomás, nemzetközi cégnél dolgozó nőtől kaptam, aki 8 éves kislányával most egyedül van.

Békeviselt nemzedékünk kevéssé fogja fel a háborús praktikum dimenzióit.

Más: Éva barátnője és a férje 7-8 éve várt babára, végre összejött, de a férfi már nem tud eljönni, a nő egyedül, várandósan kelt útra. Mellrákkezelés kellős közepén menekült Litvániába a másik ismerős, aki elmondta a magyar trénernek, szégyelli, hogy a csecsenek mellett nem állt ki annak idején ő… és senki…

– A mostani hat nap alatt 150 emberrel találkoztam az EMK-tréningen. Jellemző: három résztvevő apja orosz, nyugdíjas katonatiszt. Felhívják a papát, „itt vagyunk az unokáddal víz nélkül a bunkerben”, mire a papa az ukránokat teszi felelőssé. Harkiv mellől érkezett az egyik résztvevőm, aki azt mondta, az ő falujában szükség lesz valakire, aki majd szakértelemmel hallgatja a sérelmeket, amikor vége lesz és ki kell heverni a történteket.  Gyertyafény mellett, légiriadós sziréna hangja mellett tréninget tartani… Van telefonos applikáció, ami jelzi, ha menni kell az óvóhelyre.  Semmi közvilágítás a kijevi kertvárosban, tudom folytatni, ha akarod.

– Az összetartás kohéziója miből táplálkozik?

– Például a saját igazság emlékeiből: nagyszüleiket Szibériába hurcolták ártatlanul. A honvédő jelleg edzi az embert, erőssé tesz a traumákkal szemben. Nagyon figyelnek egymásra, nem panaszkodnak, támogatják egymást, magas a győzelembe vetett hit hőfoka.  Nem várják a kisemberek, hogy mások oldják meg a bajaikat helyettük. Az önszerveződés magasiskoláját láttam rajtuk. Értjük mi ezt idehaza?

Éva hozzáteszi, Európa egyik legszegényebb, legkorruptabb országaként tartják számon, most meg el kell indulnia egy addig „tettre nem kész” feleségnek két kisgyerekkel egyedül autóval Írországba, mert ott van ismerős, aki segíthet. A helyzet a saját sors hősévé tesz?

– Orosz-ukrán emberi-hadszíntéri kapcsolatok?

–Egy drámai momentumot mesélek: az orosz anyáknak elvileg 5 millió rubelt adnak meghalt fiaikért. Azonban a halottakat sok helyütt nem szedik össze, a veszteség az orosz statisztikában ki tudja, hogyan jelenik meg. Az anyák könnye mindenütt ugyanúgy csorog az arcukon. Az orosz hadsereg morálja és felszereltsége az ukránok tapasztalata szerint számukra is meglepően alacsony.

Rambala Éva néhány hét múlva Kalinyingrádba megy EMK-tréninget tartani. Visszaérkezte után ismét interjúra kérem. Az érem másik oldaláról.