Az 1855-ös kolerajárvány a bánokszentgyörgyi járásban

A Vibrio cholerae nevű baktérium okozta megbetegedés súlyos hasmenéssel, hányással jár, és ennek nyomás gyors kiszáradás alakul ki, amely akár néhány órán belül halálhoz vezethet. Az 1800-as évek második feléig az orvostudomány még nem rendelkezett megfelelő ismeretekkel a betegségről, emiatt az időről időre visszatérő kolerajárványok Európa-szerte igen magas halálozással jártak. Az epemirigyként is emlegetett betegség Magyarországon először 1831-ben bukkant fel, ezt követően a század végéig még öt alkalommal (1848, 1855, 1872, 1895) vonult végig az országon. Bár a rendelkezésünkre álló adatok némileg ellentmondásosak, jelenlegi ismereteink szerint Zala vármegyében az 1831. és 1848. évi kolerajárvány közel sem okozott akkora emberveszteséget, mint az 1855 nyarán kirobbanó. 

A levéltári források szerint a betegséget Somogy vármegyéből hazatérő aratómunkások, vásározó földművesek és kézművesek hurcolták be Zalába. Az első megbetegedéseket június közepén Nagykanizsán és környékén regisztrálták, pár héttel később pedig Tapolca vidékéről is jelentettek betegeket. A bécsi udvar és a magyarországi közigazgatás vezetői kezdettől fogva figyelemmel kísérték a járvány terjedését, ám erélyesebb rendszabályokat mégsem léptettek életbe. Ennek hátterében az állhatott, hogy a karantén elrendelése gyakorlatilag megbénította volna a mezőgazdasági munkavégzést, de még emlékezhettek az 1831-es járványra is, amikor a szigorú intézkedések lázongáshoz vezettek. Mindenesetre a megyéket ún. járványkerületekre osztották, az orvosoknak pedig szigorúan meghagyták, hogy legjobb tudásuk szerint próbálják gyógyítani a betegeket, valamint rendszeresen küldjenek jelentést a területükön tapasztalható állapotokról. Mivel a Zala vármegyére vonatkozó iratanyag meglehetősen terjedelmes, és áttekintése szétfeszítené a rendelkezésünkre álló kereteket, ezért a továbbiakban csak a Letenye székhellyel felállított Bánokszentgyörgyi járás területére fordítjuk figyelmünket. 

A Letenyén működő járványkerületi orvos, Kancsal Ferenc megállapítása szerint a járás területén 1855. augusztus 9-én Molnári községben bukkant fel a betegség. A helyiek közül többen is fuvarozással keresték a kenyerüket, és gyakran megfordultak Nagykanizsán, ahol ekkor már javában dühöngött a betegség. Az orvos leírása alapján a tünetek jellegzetesek, a lakosság reakciója pedig pánikszerű: „Alhasűrbéli és végtagok görcsös állapotával kezdődött, melyet nemsokára hányás, hasmenés követett olthatatlan szomjúsággal. Némelyek 5-6 órai szenvedés után élni megszűntek, mások 24 óráig is szenvedtek. Ámbár azonnal orvosi segély hozatott, de az ápolás hiánya miatt ritka helyen lehetett sikere az orvosi segélynek. Kórházat állítani nem lehet, mert ezen helységben oly épület nem létez[ik], ápolókat kapni nem lehet, mert mindenki ily beteghez menni irtózik.” Az ekkoriban nagyjából 500 fős településen rövid idő alatt 62 megbetegedés történt, közülük 37 beteg halt meg. 

A környéken tehát Nagykanizsa volt a fertőzés fő gócpontja, ennek ellenére a hatóságok nem merték betiltani a városban az augusztus 15-i országos vásárt, ez pedig a betegség robbanásszerű terjedését vonta maga után. Például biztosan a vásárról hazatérők terjesztették a kórt Becsehelyen, Polán és Oltárcon. Letenyén augusztus 21-én regisztrálták az első beteget: „az itteni cs[ászári] k[irályi] postamester úrnak kocsisát lepte meg az epemirigy, aki azt Nagykanizsárúl hozta magával, de a későn hozatott orvosi segély és ápolás hiánya miatt a fiatal, 23 éves szolga áldozatává lett”. Mivel itt helyben volt az orvos, a járványt sikerült kordában tartani, és a következő hetekben mindössze 6 fő betegedett meg, ők mindannyian kigyógyultak a betegségből. Tótszentmártonban szintén augusztus 21-én ütötte fel a fejét a kórság, a jelentés szerint „Kanizsáról jött egy szolga, aki első áldozata lett e betegségnek, és ennek elhalta után azon háznál nyolc napok alatt még négyen haltak meg, s innen tovább terjedt a helységben. 28-an lepettek [a] helységben, kigyógyult 10, meghalt 17, még 1 beteg orvoslás alatt vagyon.” Augusztus végén aztán már a Bánokszentgyörgyi járás másik végéből, Tárnok és Tüttös vidékéről is megbetegedéseket jelentettek. Tárnokra állítólag a Kerecseny községből érkező levélküldemény kézbesítője hurcolta be a betegséget. 

Szeptember elején Semjénfölde (ma Semjénháza), Petri és Ventepuszta, továbbá Tótszerdahely is felkerült a kolerával sújtott falvak listájára. Pusztamagyaród esetében a hatóságok nem tudták beazonosítani a fertőzés forrását, Kancsal doktor információi szerint „egy szegény földmívesnek egy 11 és egy 14 éves fiai a réten szénával foglalkoztak és anélkül, hogy epemirigyes beteggel vagy holttal érintkezésbe lettek volna, minden tudvalévő ok nélkül lepettek és mindkettő 8 óra alatt áldozata lett”. Rajtuk kívül még további 20 fő betegedett meg a településen, közülük 7 beteg meghalt. Összességében véve a hivatalos jelentés szerint szeptember közepéig a Bánokszentgyörgyi járás területén 302 megbetegedés történt, és lényegében a fertőzöttek fele, 152 fő belehalt a betegségbe. 

A megyei hatóságok a járvány gyors terjedése ellenére továbbra is vonakodtak a karantén elrendelésétől, ehelyett körlevelek és hirdetmények útján igyekeztek nyugtatni és jó tanácsokkal ellátni a lakosságot. Például az alábbiakat javasolták: „Az életmódot illetőleg legyen az minden aggály nélkül, rendes öltözetében mindenki tartsa meg a szokottat, csupán arra vigyázzon, hogy magát meg ne hűtse, azért se fölösleg melegen ne öltözködjék, se igen pongyolán kivált reggel és estvefelé ne járjon. […] Az ételben és italban változás semmi nem kell, éljen mindenki szokott eledelével és italával.” Ugyanakkor a gombák és gyümölcsfélék fogyasztását nem javasolták, sőt ezek piaci árusítását megtiltották. Hangsúlyozták, hogy „a szegénység ne rettentsen vissza senkit az orvoshoz folyamodni, mert a szegénynek minden orvos rendelhet, sőt köteles is rendelni [a] szükséges szert a kincstár rovására, de azt használni is kell, s nem szabad a kormány kegyességével visszaélni”. Ezzel együtt egy főzet receptjét is közreadták, amely a tapasztalat szerint segítette a betegek felépülését. A szert jó előre el kellett készíteni az alábbiak szerint: „Készítsen magának barnára pörkölt rozsból lisztet egy meszelyt [1 meszely kb. 0,4 liter], erre öntsön 3 meszely égetett bort. Hagyja ezt nyolc napig állni, rázza fel gyakran, s nyolc nap múlva szűrje át ruhán és tegye félre használatra. Ugyanakkor mikor a pörkölt rozsos pálinkát készíti, vegyen egy másik üvegbe szinte annyi égetett bort, tegyen bele két lat [1 lat kb. 1,75 dkg] kámfort, hagyja ezt is addig állani míg a másikat, azután átszűrvén töltse össze mindkettőt egy üvegbe, s mikor rosszul érzi magát, igyék ebből egy kis pohárkával.” Mivel a kolerás beteg kezelése során a folyadék és só utánpótlása életbevágó, az italnak valóban lehetett jótékony hatása.

A járvány 1855. november végére elcsendesedett, az ekkortájt készült kimutatások szerint a kolera idején Zala vármegyében összesen 19 024 fő betegedett meg, közülük 8350 fő (43%) elhunyt. Amikor Kancsal Ferenc összesítette a Bánokszentgyörgyi járás adatait, arra a megállapításra jutott, hogy 548-an kapták el a betegséget, ebből 266-an meghaltak, 280-an pedig meggyógyultak. A betegség terjedésének okairól pedig a következőket írta: „a tapasztalás szerént egyik helységbűl részint betegek és holtak látogatása és temetése alkalmával vitték ezen betegséget tovább, részint az elholtak ágyában lettek az új betegek helyezve, részint a kiirthatatlan halotti tor alkalmával tartandó lakomákból lett tovább terjesztve”. A betegség sok esetben súlyos lefolyása pedig „a nyomor és rendetlen életmód, tisztátalan lakás és a testnek, testi ruháknak tisztátalansága, betegek körüli ápolás hiánya” miatt alakulhatott ki. 

Ha Kancsal doktor számadatait összevetjük a megye más területeiről származó adatokkal, akkor úgy tűnhet, hogy a Bánokszentgyörgyi járás falvait viszonylag megkímélte a kolerajárvány, hiszen a járás nagyjából 20-21 ezer fős népességéhez képest kevesen estek áldozatul a betegségnek. Ám a római katolikus plébániák halotti anyakönyveit vizsgálva már jóval sötétebb kép bontakozik ki előttünk. Ugyanis 1855-ben kiugróan magas volt a temetések száma, a járásban nagyjából 700-800 fővel többen haltak meg, mint a járvány előtti és az azt követő években. A két számadat közötti különbség oka lehetett például a szakképzett orvosok hiánya és az ebből fakadó pontatlan adatszolgáltatás, ill. a hivatalos közegekkel szembeni általános bizalmatlanság. Mindenesetre a járvány elmúltával a temetések száma meredek csökkenést mutatott, az élet pedig lassanként visszatért a megszokott kerékvágásba.