"Ma is fontos, hogy Istent az emberek közé vigyük" – Ünnepi interjú Fazakas Z. Mártonnal

– Az ön számára, személyesen, mit jelent a húsvét?

– Van a húsvéti liturgiának egy ma már nem kötelező, de számomra nagyon megható momentuma. A feltámadási szertartás egyik változata úgy kezdődik, hogy a Szent Sírnál a pap a 138. zsoltár szavaival úgymond ébreszti az Urat. A húsvét már gyerekként így rögzült bennem. Eddig körülbelül 600 ember halálos ágya mellett álltam, akiknél semmi más vigasz nem volt, csak a húsvét. Nevezetesen az: nem vége van valaminek, nem a semmi következik, hanem az átlépés a tökéletes világba. Ritkán tudom megállni könnyek nélkül ezt a zsoltárt, ami úgy kezdődik: Istenem, te megvizsgáltál és jól ismersz engemet, jól tudod, hová visz utam, látod jártamat-keltemet… Mélyen megérint mindig, hogy nincs vége: az életünk nem a semmibe torkollik.

– Azt hiszem, ez maga a hit, és aki ennek birtokában van – még nehézségek idején is – boldogabb sokaknál.

– Feltehetjük a kérdést: miért élünk és dolgozunk, miért nevelünk gyerekeket, építünk, miért szántunk-vetünk? A válasz egyszerű: azért, mert van jövőnk, nem a semmi lesz a sorsunk, nem a sír a végállomás. Tudjuk, a földi pályafutásunk egyszer véget ér, a húsvét pedig azt mutatja meg: örök életre vagyunk elhívva. Ötvenhez közel járva most kezdem érezni magam is, milyen gyorsan mennek a földi napok, de a húsvét fényében az idő viszonylagossá válik. A Jóisten örök életre hívott bennünket, s magam is próbálok úgy élni, hogy ennek a jobbik felében legyen nekem helyem.

– …mindez kétezer éve kezdődött, s azóta miénk a remény.

– Attól a perctől kezdve, hogy a zsidók bekísérik Jézust Pilátus elé, mennyi más szála, kimenetele lehetett volna ennek a történetnek. A „mi lett volna, ha?” kezdetű kérdésnek azonban ezúttal sincs értelme, ennek így kellett lennie – értünk, mindegyikünkért. Bevallom, rossz keresztútjáró ember vagyok, de amikor elindulok, mindig az munkál bennem, hogy a 14 stációba bele van tömörítve az ember teljes élete, és a mi Urunk útja mindegyikünké, amelynek a végén nem a semmi, nem a sír van; ez lehetetlen. A Jóisten ugyanis meghívott az örök életre maga mellé, a Fia, a Megváltó mellé, édesanyám, édesapám, az előttünk eltávozottak közé. Micsoda perspektíva ez, mondjuk egy nem hívő emberhez képest.

– Utóbbiakkal lehet erről értelmes párbeszédet folytatni? Van egyáltalán e szempontból éles határvonal hívő és nem hívő között?

– Nincs. Persze, ennek belátásához, megértéséhez kell egyfajta élettapasztalat. Abban a kegyelemben volt részem, hogy sok ember halálos ágya mellett ott lehettem, és soha nem tapasztaltam, hogy akkor és ott nem hívők lettek volna, bárhogyan is éltek korábban. Csak egy példát mondok: álltam az átkosban téeszelnökként dolgozó férfi halálos ágyánál, aki akkor, abban a percben Isten felé fordult. Mindegy, mit csinált az életében, az ott már nem volt fontos. Emlékezzünk, az utolsó pillanatban a jobb lator csak annyit mond: Uram, ne feledkezzél meg rólam, amikor országodba érkezel. Erre pedig az volt a válasz: Még ma velem leszel a Paradicsomban.

– Akkor a régi vicc igaz: a zuhanó repülőn nincs ateista…

– Valóban. Sok tényező lehet, például neveltetés, sorscsapások, az élet nehézségei, egyházunk botlásai, hibái – de született ateista nagyon kevés van. Az ember különböző okok miatt eltávolodhat Istentől, az egyháztól, de bizonyos élethelyzetek s persze az Úr bölcsessége visszavezeti. A lényeg, hogy mindig legyenek hiteles keresztények, akik úgy élnek, hogy az a másiknak – jó értelemben – feltűnő legyen. Ma az életünk egymás előtt zajlik a virtuális térben, posztokban beszámolunk mindarról, ami velünk történik. A nagyapámmal, az apámmal ez nem történhetett meg, mert nem volt ilyen lehetősége. Ám mi így élünk, és ez kétségtelenül nehezebb, mint korábban, mert e tekintetben még nem vagyunk elég bölcsek: mi az, amit meg kell osztani másokkal, és mi az, amit nem, mert az az én legszentebb, belső életemhez tartozik. Nehéz ezt ma ügyesen csinálni, úgy, hogy ne legyen se visszahúzódó, se antiszociális az ember, de ne is az internetes oldalakon éljen. Ennek az egyensúlyát kell megtalálni, hisz’ az életünkről, a tetteinkről nekünk kell húsvétkor számot adni.

– Ugyanakkor a közösségi média egyre fontosabb az evangelizációban is, általa tömegekhez lehet eljutni. A történelmi egyházak is egyre nyitottabbak e téren.

– Ugyanarról a jelenségről van szó, mint ahogyan a Gutenberg-galaxis annak idején berobbant, így aztán nincs is ebben semmi kivetnivaló, csupán az irány és a mérték a kérdés. Ez egy eszköz, különösen a fiatalokhoz. Csak egy példa: ha vasárnap, a szentmise végén kihirdetem, hogy jövő héten is várom a ministránsokat, akkor közülük körülbelül a fele jelenik meg: a figyelmesebbek. Ám ha szerdán, csütörtökön megírom a Facebookon, a ministránscsoportba, hogy szombaton várlak benneteket – akkor mindenki ott van. Ez egy eszköz, használnunk kell, s így is teszünk, de ekként kell rá tekintenünk. A vírushelyzet is megmutatta, hogy ez óriási lehetőség. Ismerek például olyan idős embert, aki azért tanulta meg az internetet kezelni, hogy láthassa a szentmiséket, bekapcsolódhasson a zsolozsmába. Egyik paptestvérünk 75 éves korában ült először számítógép elé, s néhány hónap múlva már levelet írt az unokaöccsének. Ez lett korunk Gutenberg-galaxisa, magam is használom, persze módjával.

– A ma kérdései után ugorjunk vissza gondolatban röpke 900 esztendőt. Mi az, amit a premontreiek Szent Norberttől, a rendalapítótól őriznek?

– Egyfajta korszerűség jellemez ma bennünket, amit úgy fogalmaztunk meg az évforduló jelmondataként: Istennel az emberek között. Feladatunk, hogy ápoljuk, őrizzük, továbbvigyük azt az értékrendet, eszmét, amit Norbert képviselt, tudva azt ugyanakkor, hogy ő is hihetetlen modernitást hozott a maga korában. Az 1100-as évek derekán már működtek a bencések és a ciszterek. Az előbbiek, ha lehetett, felköltöztek egy szép, nagy hegyre az „imádkozzál és dolgozzál” mottó jegyében, utóbbiak pedig a vadonba vonultak, ahol új kultúrát teremtettek. Norbert azt vette észre, hogy magára maradtak a városok, a települések, éppen ezért nem tiltotta, sőt!, hogy oda telepedjenek az ő kanonokjai. Az emberek a misztériumot, a titkot a liturgián keresztül érzik meg. Ott a pap, mint „Krisztus képe”, s a rendünkben nagyon fontos a szép liturgia művelése. Mert amit az ember magától mond, töredékes és néha esetlen, ám az a szimbólumrendszer, amelyet a liturgia használ, nagyon fontos, még a XXI. században is.

– Az előző két esztendőben a járvány adott aktuális témát egy-egy hitbéli húsvéti interjúhoz, most pedig itt van a szomszédunkban dúló háború. Úgy tűnik, a világ, az ember nem bír magával.

– Norbert intézményesítette, hogy a betegeket és a vendégeket be kell fogadni, külön házakat hozott létre erre a célra. Most sajnos szomorú aktualitása van ennek az orosz–ukrán háború miatt, s azt kell mondjam: egész népünk jelesre vizsgázik ezekben a hetekben. Jó érzéssel tölt el, hogy a magyarság ilyen nagylelkű. Ma is fontos, hogy Istent az emberek közé vigyük, a kereszténység óriási ereje pedig az, hogy befogadunk valakit, akinek szüksége van a mi támogatásunkra. Ez a különbség a migránsok – amikor azt láttuk, hogy erőteljes férfiak jöttek-mentek 4-500 ezer forintos telefonokkal a kezükben s kövekkel dobálták a határőröket – és a valóságos rászorulók között. Most megmutatkozik, milyen a magyar lélek. Így lett kerek a történet, amelyben nincs helye a kritikának, a kérdésnek, hogy „azokat” miért nem? A válasz egyszerű: mert ők hazudtak nekünk – és ebben nincs semmi politika; ez erkölcsi kérdés. A kárpátaljai magyarok és ruszin testvéreink eddig is tudták, milyen a nemzetük, és ezt most a jó ukrán atyafiak is megtapasztalhatják. A kereszténységnek ez az egyik legkönnyebben megélhető sajátja.

– S ha már itt beszélgetünk Türjén, a több mint 800 esztendős templom szomszédságában, beszéljünk kicsit erről a négy év alatt csodálatosan megújított Isten házáról, amelyben bárhová nézünk is: szembe jön velünk a történelem.

– Itt húsvét van: feltámadás. Bízom abban, hogy ez a történet, amelynek még nincs vége, dicső lesz és ragyogni fog. A magyar nyelvben a húsvét utáni napokat fényes hétnek nevezik, bízom abban, hogy a mi munkánk is beragyogja majd a következő időszakot. Hála, öröm és köszönet van a szívünkben, hiszen itt van a szemünk előtt egyfajta húsvéti csoda: mondhatjuk, a sziklasírból előjött a fényes, dicsőséges feltámadás. Nagyon kevesen hitték, hogy mindez megtörténhet. Szinte természetes, hogy rengeteg nehézséggel kellett szembenéznünk, de ezt majd hozzátesszük a keresztúthoz… Köszönjük mindenkinek – elsősorban a magyar adófizetőknek – a támogatást, s azoknak a vezetőknek is, akik érdemesnek találták ide elkölteni ezeket a forrásokat. Bízunk abban, hogy mindezt megszolgálhatjuk, visszaadhatjuk, hiszen ez a templom nemcsak a miénk lesz, hanem a magyar népé. Komoly értéket mentettünk meg, nézzünk csak körbe: található itt Árpád-házi sír, itt van eltemetve egy szabadságharcos brigadéros, több főúri család, szerzetes. Megjelenik az egész magyar történelem a török kortól a szabadságharcon át napjainkig. Ezt az ősi-hősi helyet most megmentettük Zala megyének, a szűk hazának s ezáltal az egész országnak, sőt: az európai keresztény kultúrának. És mi ez, ha nem feltámadás?!…