Tóth Csaba Stációk című kiállítása a Gönczi Galériában

Nincsenek határok, ez jut eszembe, mielőtt a megnyitón elkezdem faggatni a szomszéd vármegyéből érkezett művészt. Vas és Zala összemosódik sokunk életében, ami pedig összeköt, az a hasonló vagy éppen az azonos gondolkodás, az érzések, barátságok, családok. Tóth Csaba édesapja zalalövői, felesége, Varga Bernadett textilművész keszthelyi, jelenleg Vasszécsenyben élnek. A megnyitón az összetartozást erősíti a sok zalaegerszegi művész, jó barát személyes jelenléte. A sorok között ül a Kossuth-díjas Nemzet Művésze, Németh János, az egykori mentor. Tóth Csaba a beszélgetés közben meg is köszöni azt, hogy a keramikusművész őt ajánlotta Zalából a lendvai művésztelepre, így lett tulajdonképpen a fiatal, kezdő alkotó nemzetközileg is elismert művész. 

A tartalmas életút nehezen indult, harmadszorra sem vették fel a képzőművészeti főiskolára, ám szüleihez írt levelében megingadhatatlan hitét, meggyőződését hangsúlyozta: „ha törik, ha szakad, én most már festő leszek...Tudom és érzem, hogy az idő nekem dolgozik”. Tóth Csaba máig vallja, hogy egy a vidékkel, az emberekkel, a tájjal, a múlttal.

A Stációk címválasztás nem véletlen, a krisztusi áldozatvállalás és az emberek iránti mérhetetlen szeretetnek a hirdetése munkásságával abszolút párhuzamba vonható. A tárlat kurátora, Nagy Johanna köszöntőjében éppen erre a húsvéti időszakra utalt, a legfontosabb üzenetre: az Áldozathozatalra és a Feltámadásra, amit a keresztút állomásai előznek meg. Mennyivel szebb lenne a világ, ha mindenki a saját életében a saját erejéhez mérten hozná meg ezeket az apró gesztusokat, folytatja a gondolatmenetet az ELTE Savaria Egyetemi Központ vizuális művészeti tanszékének docense. 

A galéria első termében szűk keresztmetszetet kapunk a korai évekről: az önmagát vizsgáló alkotó önarcképei a falakon, mellettük a magyar elődök képeit megidéző, monokróm és középen latin felirattal ellátott újraértelmezett négyzetes festmények. Kíváncsiak vagyunk a magyarázatra, hogy hova tűntek a színek (amiket csupán néhány éve hozott vissza például a Kéz-sorozatban), s miért lettek leredukálva a kompozíciók a 130x130 centiméteres négyzetre. A négyzet egyébként a transzcendensnek, az éginek a földi tükörképe. Arra is választ kapunk, hogy a mai világban miként, mekkora bátorsággal tudja a keresztény témájú alkotásokat a közönség elé tárni, akinek - valljuk be - csekély hányada jártas a latin nyelvben. Márpedig a latin a középkori egyház és Európa közös nyelve volt, amit akkoriban talán többen értettek, mint most. Egyik 1999-es képének címe már akkor ezt a kérdést feszegeti, miszerint „Kereszténynek lenni kihívás”. Mindazonáltal értjük a második terembe belépve a fő falon szembe jövő, József Attila verssorát kölcsönző „Vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám” című festmény latin feliratát: a Pietas jelentésével kiegészült kép áhítata átragad a nézőre. Tóth Csabát az Appropriation art hazai művelőjének tartják, bár maga nem szereti e címkét. 

- Nem egyházi vagy liturgikus, hanem hitvalló művésznek tartom magam – feleli a Munkácsy-díjas művész. - Eleinte én is megpróbálkoztam az absztrakt, az expresszionista festészettel. A plein air sokáig érdekelt, Vasszécsenyben művésztelepet szervezek ma is ebben a témában. Már utam elején rádöbbentem, hogy a művészetet újra meg kell tölteni tartalommal. A kilencvenes évektől a Bibliából táplálkozó európai keresztény identitás vált számomra fontossá, reneszánsz és barokk mestereket értelmeztem újra. A régebbi korok művészeinek a hitérzékét, a hitképességét kutattam az ateista jelenkorunkra vonatkoztatva őket. 

Azt is megtudtuk, hogy a diploma megszerzése előtt több évig dolgozott a Szépművészeti Múzeumban, érthető tehát a klasszikusok iránt érzett rajongás. Ez a korszak azonban még egy „kincset” hozott a felszínre, ugyanis a pandémia alatt volt ideje egy négy évtizede dédelgetett megérzést közelebbről megvizsgálni. Isten és a világ című, 2020-ban megjelent szakrális műveit összegző albumában külön fejezetet szentelt nagy horderejű felfedezésének. „A mi Sziklás Madonnánk” című tanulmányában nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a Szépművészeti Múzeumban található „Mária gyermekével és a kis Keresztelő Szent Jánossal” című, eddig leonárdói műhelymunkaként számon tartott festmény Lenardo da Vincinek a műve. Új megközelítésű érvelését ma már sokan elismerik, sőt, hamarosan megjelenő új könyvében kiegészíti azokat. A mi Sziklás Madonnánk című tanulmánykötetében ezen kívül közel nyolcvan képzőművészeti írás olvasható még. Persze nekünk már lelki szemeink előtt lebeg a világraszóló felfedezés visszhangja, ám a művész szerényen megjegyzi:

- Kettős érzés kavarog bennem. Egyrészt nagyon örülnék, ha a felfedezést nemzetközi szaktekintélyek is egyértelműen elfogadnák, az angol fordításhoz még pályázati pénzre várunk. Másfelől nagyon nagy lelki teher és felelősség mégiscsak egy ilyen horderejű felfedezés. 

Végül az Isten és a világ című könyvből idézett, József Attila sorokkal ajánljuk még egyszer a kiállítást: „Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot”. Nekünk ezért a felismerésért nem kell olyan messzire menni, csupán elmélyülni, belefeledkezni a Gönczi Galéria vakítóan fehér falai között helyet kapó válogatásba.