Átfogó monográfia a Hetés vidékéről

A monográfia még 2021 tavaszán, a koronavírus-járvány miatti lezárások idején jelent meg, így akkor csupán online bemutató során volt lehetősége a szerzőnek és a kiadónak felhívni rá a figyelmet. Márpedig a Hetés című kötet igencsak értékes és jelentős kiadvány, és nemcsak hiánypótló volta miatt, hanem tartalmának és díszes kiállításának köszönhetően is. Dr. Lendvai Kepe Zoltán ez utóbbi kapcsán úgy fogalmazott lapunknak: évek teltek el a kézirat elkészülte és a megjelenés között, hiszen ragaszkodott hozzá, hogy a monográfia külleme harmonizáljon a tartalommal.

– A néprajzi munkásságom jelentős részét teszi ki Hetés kutatása – folytatta dr. Lendvai Kepe Zoltán. – Már az egyetemi szakdolgozatomat is Hetés népi építészetéről írtam, majd a doktori disszertációm is a néprajzi tájegységről született. A tavaly megjelent monográfia gyakorlatilag ez utóbbi kibővített, az azóta folytatott kutatásaim eredményeit is tartalmazó változata.

Dr. Lendvai Kepe Zoltán a Szegedi Tudományegyetemen szerzett néprajz szakos diplomát, majd az ELTE Európai Etnológia Doktori Program hallgatójaként doktorált 2012-ben. A lendvai Galéria és Múzeumban 2005 óta dolgozik néprajzkutatóként. Nevéhez több kiállítás, valamint azokhoz kapcsolódó kiadvány fűződik, emellett a szintén etnográfus feleségével, dr. Kepéné dr. Bihar Máriával közösen rendszeresen publikál szakfolyóiratokban és szlovéniai magyar nyelvű kiadványokban. A Hetés című monográfia az eddigi legjelentősebb munkája.

– A Hetésről önálló monográfia korábban nem jelent meg – folytatta. – Gönczi Ferenc ugyan írt erről a tájegységről is a Göcsej című mértékadó kötetében, ám ahogy annak teljes címében fogalmazott, a Hetés csak kapcsolatosan jelent meg benne. Gönczi ugyanis teljesen elkészült a Göcsejről szóló munkájával, amikor rádöbbent, hogy itt van még az a Lendva-vidéki Hetés is, amiről ugyancsak érdemes lenne írni, s a már befejezett kéziratát gyorsan kiegészítette még utólag gyűjtött információkkal. Ezt jól tükrözi is a kötete, ugyanis a Göcsejről szóló fejezetek sokkal hangsúlyosabbak, részletesebbek, kidolgozottabbak. Ezért is mondhatjuk azt, hogy Hetésről eddig még nem jelent meg átfogó monográfia.

Dr. Lendvai Kepe Zoltán rögtön hozzáteszi, az ő kötete – amelynek teljes címe Hetés falvainak népessége és gazdálkodása a 18–20. században – nem egyszerűen néprajzi monográfia, annál jóval bővebb tartalommal bír. A szerző kitekint a Hetés természeti adottságaira, történetének főbb eseményeire, néprajzára, vallási életére, nyelvjárására, kulturális jegyeire és a címben is jelzett gazdálkodására. Mindezeket ráadásul pontos statisztikai adatokkal is kiegészítette. Gönczi Ferenc monográfiájának Hetésről szóló fejezetei ezzel szemben szinte csak néprajzi szempontúak voltak. A lendvai néprajzkutató még a korszakmegjelölést is iránymutatóként alkalmazta csupán, hiszen kötetében nem csupán a 18–20. századdal foglalkozik, ám – mint mondja – ez az az időszak, amiről már rengeteg levéltári forrás áll rendelkezésre, így aztán értelemszerűen ez a leghangsúlyosabb.

– A Hetés a Kárpát-medence legkisebb önálló néprajzi tájegysége – mutatott rá a szerző. – Ma tíz település tartozik hozzá, ebből hat Szlovéniában, négy Magyarországon. Előbbiek Hídvég, Bánuta, Göntérháza, Radamos, Kámaháza és Zsitkóc, utóbbiak pedig Zalaszombatfa, Szíjártóháza, Gáborjánháza és Bödeháza. Korábban több települése is volt a Hetésnek, ám ezek vagy elnéptelenedtek és pusztává váltak, mint például a török korban a Zalaszombatfa melletti Pálháza, Gálháza és Nyakasháza vagy a Zsitkóc melletti Rigánóc, illetve beolvadtak más településbe, mint a ma már Bödeházához tartozó Jósec, azaz Szentistvánlak. A Hetés kulturális kisugárzása azonban jóval nagyobb, néprajzi sajátossága, viselete, tájnyelve és gasztronómiája a teljes Lendva-vidékre jellemző volt.

A ma gyakran a tájegység központjaként emlegetett Dobronak tehát nem volt a szorosan vett Hetés része, csak annak vallási központja, hiszen a hetési falvak a dobronaki plébániához tartoztak. Dobronak mint egykori mezőváros külön státuszú településnek számított, akárcsak a közeli Bántornya, azaz mai nevén Turnisce. A hetésiek temetője az 1800-as évek közepéig szintén Dobronakon volt, s csak ezt követően tettek eleget Mária Terézia rendeletének, mely szerint minden falunak önálló temetővel kellett rendelkeznie. A hetésiek egykori temetője így szép lassan gazdátlanná vált, majd a II. világháború idején, 1941 és ’45 között teljesen fel is számolták, bár néhány keresztet megmentettek, áttelepítettek onnan.

Dr. Lendvai Kepe Zoltán szólt arról is, hogy a Hetés egykor közigazgatási egység volt, akár annak idején az Őrség. Maga a név az alsólendvai Bánffyak idejéből származó kifejezés, s csak később kezdték el néprajzi fogalomként is használni. A birtokleírásokból és a települési névlistákból egyértelmű, hogy a Hetésnek szinte csak magyar nyelvű lakossága volt. Van egy gazdalajstrom az 1700-as évekből, az azon szereplő nevek 99 százaléka magyar. A szerző szerint ezért is különösen igazságtalan, hogy a tájegység egy részét 1920-ban az akkor formálódó Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolták. A hetési falvak elszlávosodása ekkor indul meg, történeti levéltári források támasztják alá, hogy 1920 után a megalakult délszláv államban politikai döntések következményeként betelepítésekkel tudatosan kezdték el a Lendva-vidéki magyar tömböt szétverni.

– A Trianon utáni földosztás során a volt Esterházy-birtokokból ígértek földet mindazoknak, akik szlovénnek vallották magukat – részletezte dr. Lendvai Kepe Zoltán. – Emiatt rengeteg szegényebb magyar is így cselekedett. A Hetés legnagyobb falujának számító Radamoson a lakosság hatvan százaléka vallotta magát szlovénnek, ám ők végül mégsem kaptak földet, csak azok a szlovének részesültek az uradalmi birtokból, akiket a tengermellékről telepítettek át. Ez a tisztességtelen eljárás arra viszont jogalapot teremtett, hogy megszüntessék a magyar nyelvű iskolákat. A Trianonnal együtt járó politikai változások amúgy is iszonyatosan nagy megrázkódtatásokat okoztak a térség lakosainak. Mivel a házasságkötések 70-80 százaléka azonos plébánián belül történt, így a Hetés kettévágása családokat, rokonokat szakított vagy tiltott el egymástól. A II. világháború után még súlyosabb lett a helyzet, hiszen vasfüggöny és aknamező képezett valóságos fizikai akadályt a határon. A magyar oldali hetési falvakban az új házak építése, a beköltözés is tiltott volt, de előbb a kitelepítések miatt, majd az iparosodás következményeként, a városok elszívó hatása miatt rengetegen hagyták el azokat. A szlovén oldalon valamivel enyhébb volt a helyzet, ott nem volt erőszakos téeszesítés, személyenként 10 hektárig engedték a földtulajdont. Ez megmentett családokat, vagyis az ottani falvak jobban meg tudták tartani lakosságukat.