Biciklivel, korhű ruhában indultak útnak Budapestre a kanizsai diákok

A Thúry Vitézlő Oskola célja a kezdetektől a magyar katona vitézsége előtti tisztelgés. Mint ilyen elhívás, nagyon nem is kell messze menni, hiszen a magyar történelem szinte hadtörténelemnek tekinthető. Nincs olyan ma élő ember, akinek valamely felmenője nem küzdelemben esett volna el vagy vált volna áldozattá.

– Meggyőződésem, hogy ez a harcos vitézi kiállás mindannyiunkban ott szunnyad, és ha érteni is szeretnénk, a leg­utolsó, hazánk területén zajlott fegyveres küzdelem honféltő harcosait kell megkérdeznünk – fogalmazott Vörös András, az oskola vezetője. – Ezért volt vendégünk legutóbb Wittner Mária, az ’56-os események ikonikus alakja. Az életünket példákból tanuljuk, és bizony jól kell megválogatnunk a számunkra példaadókat. Hiszen gyakran egy gyerekkorban hallott fél mondat is évtizedek múltán csírázik ki, és érik jellemfejlesztő, akár példaadó hazafias cselekedetté.

Vörös Andrásban az ’56-os kerékpáros emlékút gondolata három éve fogalmazódott meg, amikor már sokadik öreg bringáját javította.

– Eszembe jutott két dolog: egy idős bácsi, akit gyerekkoromban ismertem – folytatta. – A Don-kanyarból tért vissza a háborút követően, és innen, Zala megyéből kerékpáron tekert fel Budapestre a rokonaihoz. Ez akkor elképzelhetetlen emberi teljesítmények tűnt. Továbbá jeles ünnepeinkre gondoltam: vajon kellő hatást gyakorolhatnak a lélekre? Van elég közvetítő szerepük? A beszédek lehetnek érthe­tőek, világosak, a rituális énekeink és a magasztos megjelenés sugározhat egyfajta átélést. Mégis mintha hamar „kiürülne” az emberekből az élmény, másnap minden visszazökken az ünnep előtti kerékvágásba.

A Thúry Vitézlő Oskolához méltón, a „tettekkel emlékezve” szerették volna kifejezni tiszteletüket az ’56-os szabadságharcosok előtt azzal, hogy korhű ruhákban és kerékpárokkal felbicikliznek a fővárosba az október 23-ai megemlékezésre. Egy hozzáadott gondolat még fontos tényező: teszik mindezt az itthon maradottak tiszteletére. Nekik talán nehezebb volt, és hogy mi ide születtünk, hálásak lehetünk.

András szavai lelassultak, s egy pillanatra elhallgatott.

– Édesanyám hároméves volt, amikor az édesapja itt hagyta őket feleségestől, három gyerekkel, nagyon sanyarú körülmények között – vett újra lendületet a beszélgetés. – A családi történetek arról szóltak, hogy ő is részt vett a Olajipari Gépgyár dolgozójaként a Szabadság téren álló szovjet katona szobrának ledöntésében. Nyomoztam utána, de nem tudtam meg az idős tanúktól semmi érdemlegeset. Nekünk, felnőtteknek megadatik még, hogy valós tanúkkal, élő hősökkel találkozzunk. Az oskolában tartott foglalkozások keretében beszélgetünk Födő Vargek Lajossal vagy vitéz Nagy Ottóval. Viszont a gyerekeink nem érzik át kellően ennek súlyát. A honféltő hazafias kiállás és érzelemvilág nem más, mint az utánunk jövők felé való értékközvetítés, amit az előttünk születettektől tanultunk. Ha szeretjük hazánkat, szeretnénk nekik megtartani. Hogy mi is azt mondhassuk, amit oly sokszor hallhattunk a korábban születettektől: „nektek sokkal jobb életetek van”. Ez azért lehet, mert ők dolgoztak meg érte. Most pedig rajtunk a sor. Nem vagyont, sokkal inkább olyan élményt kell adni, ami fejleszti a jellemüket.

Hozzátette: a kerékpáros emléktúrára az idén kilencen indulnak útnak, hatan 15 évesek. Fia, Bendegúz mindkét korábbi úton velük tartott, először 13 évesen. Azt követően barátainak a forradalomról és a szabadságharcról szóló videókat küldött, mert érdekelte, és ezt a tőle telhető módon közvetítette. Amikor az Andrássy úton bicikliztek a Terror Házához, majd onnan a Hősök terére, sokan épp a munkaszüneti nap szabadságát élvezve ültek a cukrászdákban, és furcsán szemlélték a csapatukat lyukas zászlókkal, korhű viseletben és kerékpárokkal. Nem is sejtették, hogy 240 kilométert tekertek már akkor, hogy ott lehessenek a fővárosi megemlékezésen. A felnőttek talán ágról szakadtnak tűntek, de a gyerekeik büszkék voltak. Úgy érezték, hogy tettek valami igazán emlékezeteset a hazáért, a hősökért, az emlékükért. Úgy tették a maguk örömére, hogy egy közösség büszkeségét erősítik. Csak emelt fővel és büszkén lehet nemzetet építeni.

Szavait megerősítette Vörös Bendegúz, aki kifejezetten szereti a túrát. Szerinte érdekes és különleges, ahogy magukra öltik azokat a ruhákat, amiket abban a korban viseltek az emberek, és teljesítik a több mint kétszáz kilométert.

– Nem olyan vészes, lehet ezekkel a biciklikkel haladni – fűzte hozzá. – Mindig nagyon jó megpillantani a Dunát, és átbiciklizni felette, aztán az Országház előtt megállni. Vicces volt, amikor tavaly a rendőrök folyton igazoltattak minket az igazihoz hasonlító, kellékként használt fegyverek miatt. Sokan készítettek velünk fényképeket. Jövőre a Batthyány-gimnáziumból többen jönnek, hogy megmutassák: a fiatalokban is van elszántság és kitartás, hogy együtt emlékezzünk azokra a korunkbeli ifjakra, akiket akkoriban a fővárosi események érintettek.

Szintén sokat jelent a kerékpározás az oskola tagjának, Bognár Ottónak. Szerinte életünk tele van hősökkel, gondolhatunk itt a történelem, de akár a hétköznapok hőseire is.

– Mi tettekkel, túrákkal igyekszünk megemlékezni róluk. Említhetem például a Nagykanizsa–Orosztony közötti Thúry-portyát, a legutóbbi, az AK Aranykor Egyesülete által szervezett, „A Király nevében” emléktúrát, ahol az 1479-es kenyérmezei csatáról és Kinizsi Pálról emlékeztünk meg. Szeretném hinni, hogy az ilyen túrákkal sikerül felhívni a fiatalok figyelmét, nemcsak történelmünkre, hőseinkre, hanem hazánk természeti és építészeti kincseire is.

Részvételével példát szeretne mutatni az utánunk következő generációnak, mondta.

– Sokan hisznek minket kissé őrültnek, hogy kerékpárral megyünk fel Budapestre emlékezni az ’56-os hőseinkre. Viszont amikor elmondjuk, hogy mindezt korhű viseletben és váltó nélküli, a kornak megfelelő biciklikkel tesszük, akkor rendre elismerésüket fejezik ki. Ezzel nemcsak a hőseink iránti tiszteletünket, hanem saját teljesítményünket és kiállásunkat is méltatják.