Frissen Zalából

2021.09.05. 11:00

Toxikoma – Egók harca

Szabó Győző vitathatatlanul az ország egyik legismertebb és legfoglalkoztatottabb színésze. Csernus Imre pedig hasonló népszerűségnek örvend, csak éppen ő pszichiáterként vált híressé, elsősorban sajátos stílusa miatt.

Péter Zsombor

Kettejük útja akkor fonódott össze, amikor Győző drogproblémái miatt bevonult az elvonóra, ahol Csernus doki kezelte. A színész könyvet írt az időszakról, elsősorban a tudatmódosítókkal teli mámoros élményekre fókuszálva. Herendi Gábor filmje csak részben foglalkozik ezzel, sokkal inkább a két főszereplőre helyezi a hangsúlyt.

Győző és Csernus szócsatái adják a film savát-borsát. Molnár Áron és Bányai Kelemen Barna a filmben

A történet a 90-es évek végén és a 2000-es évek elején játszódik, Győző (Molnár Áron) már aktív tévés szereplő, és színházi szerepei is bőven vannak. Felesége, gyereke van, mégsem boldog. A heroinban látja a megoldást, ami kihat karrierjére és magánéletére is. Kezdetben képtelen szembenézni démonaival, de elhatározza, hogy leszokik a szerről, ehhez pedig segítséget is kap, noha nem olyat, amilyet elsőre várna.

A regény elsősorban sztorizgatásokból állt, minimális elvonós részekkel, ellenben az adaptáció kétharmadában a terápiát látjuk. A cselekmény első fele a Trainspotting, Rekviem egy álomért vonalat követi. Győző folyamatosan lövi magát, hallucinál és teljesen szétcsúszva megy a gyerekért az óvodába, vagy lép fel a színházban. Aki látott már néhány drogos filmet, semmi újjal nem fog találkozni, de tény, hogy a tripek hatásosak és vizuálisan is remekül néznek ki. A kezelés indulásával stílust is vált a Toxikoma, s egy újabb klasszikust idéz meg a Száll a kakukk fészkére képében. Ám nem majmolásról van szó, inkább viszonyítási alapról. Herendi csak részben készített drogprevenciós alkotást, a mű savát-borsát Győző és Csernus (Bányai Kelemen Barna) egymásnak feszülései jelentik. Mindketten lázadók, sőt, nyugodtan hívhatjuk őket narcisztikusnak vagy egoistának.

Egyikük sem szimpatikus figura, mégis van bennük valami megkapó, ami miatt drukkolunk, hogy egyenesbe jöjjenek, mondom ezt úgy, hogy mindenki ismeri a történet végét. Az összejöveteleknek, közös beszélgetéseknek megvan a maguk hangulata, a parázs viták tele vannak feszültséggel, így a néző is ráordítana időnként a szereplőkre, hogy fejezzék be gyerekes játszadozásaikat. A recept tehát működik, mégis hiányzik valami ahhoz, hogy igazán nagyot üssön a Toxikoma. Herendi lehetett volna nyersebb, komorabb, szívbemarkolóbb, sok­szor éreztem úgy, mintha egy szépen felmondott házi feladatot néznék, amit kétségtelenül ügyesen betanultak, de a fajsúlyosabb stílus sokat dobhatott volna az összképen. A drogos kalandok kontra kezelés aránya szintén nincs kontrasztban. Értem, hogy a film két egomániás harcáról szól, de vártam a mélyebb alámerülést a drogpokolba.

A bő kétórás játék­idő hosszabbnak érződik a szükségesnél, amin a repetitív elemek sem segítenek. Aki nem hallott a két főszereplőről, egy oké drogdrámát fog látni. Nekünk, magyaroknak azonban megadhatja azt a pluszt, ami a hibái ellenére is emlékezetes élménnyé teszi. Hasonlóképp volt ez A Viszkis esetében, ahol ezt remekül kamatoztatta Antal Nimród, és most Herendi Gábor teszi hasonlóan sikeresen. Persze ehhez kellett két kiváló színész is, Molnár Áron és Bányai Kelemen Barna nemcsak a két híresség papírmasé változata, hanem hús-vér karakterek, tele élettel, érzelemmel. Török-Illyés Orsolya vagy épp Sodró Eliza is pazar, de Áron és Barna uralják a jeleneteiket.

A Toxikoma nálunk, magyaroknál fog leginkább működni, ám műfaji filmként is megállja a helyét. Lehetett volna mélyebb, sötétebb a dráma, bevállalósabb a rendezés, de szerencsére azért így is elégedettek lehetünk, ugyanis egy vizuálisan megkapó, szuper színészekkel operáló, szórakoztató (már amennyire egy ilyen film az lehet) darab született. Amíg pedig ilyen közönségfilmek látnak napvilágot, addig van remény a hazai mozi számára.

Ezek is érdekelhetik