Összetartozást hirdető emléktáblát ajándékozott Zalaapáti Kőrispataknak

Történetünk mai, de benne van az elmúlt száz esztendő minden szenvedése és szenvedélye, hite s küzdelme.

Ifj. Szőcs Lajos kőrispataki helyi szenátor úgy fogalmaz: „100 évvel ezelőtt mostoha sorsba kerültünk, elszakadtunk az anyaországtól és ez azóta fáj – s talán nekünk picit jobban”.

– Mostohaanyát kaptunk – mondja a képviselő –, aki nem anyanyelvünkön beszélt velünk, idegen nyelvet, törvényeket, zászlót erőltetett ránk. Mi pedig annál jobban ragaszkodtunk a múltunkhoz, a gyökereinkhez, testvéreinkhez. Így jött a gondolat, hogy Trianon centenáriumán kopjafát állítsunk Kőrispatakon, amelynek párját elküldtük testvértelepülésünkre, Zalaapátiba, ami kilométerben ugyan távol van tőlünk, lélekben viszont nagyon közel. Sok közös gondolatunk akad, s mi ragaszkodunk Zalához. A két mementó azt fejezi ki, hogy egy kéz teremtményei, egy vér megváltottjai vagyunk, az Úr nagy árat fizetett értünk a Golgotán. Mi pedig átérezzük, hogy testvérként élünk, egy nyelvet beszélünk, a kopjafák azt jelképezik: megvagyunk, nem porlottunk el az idegen országban, amelyben próbáltak morzsolni bennünket. A rendszer vizei ugyan mostak minket, de a székely kövek megmaradtak, hűségesek az anyaországhoz, amellyel továbbra is összetartozunk.

Ifj. Szőcs Lajos úgy fogalmaz, ők keményfát küldtek, s meglepetésükre márványtáblát kaptak, Zalaapáti üzenetét pedig úgy értelmezik: a kő valóban marad mindörökre. Már készen is áll a helye a kőrispataki emlékparkban.

– Mi, Hargitában élő keresztény emberként szeretnénk, hogy ne csak ezen a földön legyen valós a kopjafán olvasható felirat, amely hirdeti, egy vérből valók vagyunk, hanem abban az országban is, amelyről a miatyánkban imádkozunk – folytatja a szenátor. – Hiszem, ott, a mennyben is azt szeretné a Gondviselés, hogy mi összetartozzunk mindörökre. Látjuk, a gonosz dolgozik, lenyomata ennek a mai világ, amely arra ösztönöz, hogy az emberek elszigetelődjenek egymástól, ne találkozzanak – de Kőrispatak és Zalaapáti ezekkel a mementókkal ezt is áthidalta.

Az egyik kopjafa Zalaapáti Trianon-emlékparkjában áll; egy másik gyászos évfordulón, idén november 4-én állították fel. Vincze Tibor polgármester pedig úgy gondolta, a viszont­ajándék is az együvé tartozást fejezze ki, ezért Mészáros T. László fotó­grafikáját készíttették el márványtáblán. Rajta az élet, ha tetszik: a magyarság fája, amelynek lombkoronája a régi Magyarországot formázza, a felette szétrebbenő madarakkal.

– Az első tábla szállítás közben eltörött, keresztbe repedt, de ilyen száz év után ez nem lehetett akadály – szögezi le Vincze Tibor. – Rövid időn belül megjött az új, amit jó szívvel, szeretettel küldtünk Kőrispatakra, testvértelepülésünk polgárainak.

A falu a Hargita lábainál fekszik, 100 kilométerre Csíkszeredától, s harmincra Székelykeresztúrtól. Ott, Erdélyországban, Székelyföldön nem volt könnyű megmaradni magyarnak, ez majd másfél millió embernek mégis sikerült, tömbben vagy szétszóratva.

– Az isteni gondviselésnek az is része, hogy a külső nyomás, támadás ellenére próbál erősíteni, megtartani bennünket – fogalmaz ifj. Szőcs Lajos. – Ha kinyújtjuk az ujjainkat a kezünkön, akkor azok öt irányba mutatnak, hasonlatosan a magyar nemzethez, amely néha sokfelé húz, de mi Székelyföldön megtapasztaltuk azt, ha megszúrják a tenyerünk közepét, akkor összezárjuk az ujjainkat, mert fáj. Minket száz éve érnek támadások, a marosvásárhelyi fekete márciustól az Úz völgyéig, a mindennapos nyomásgyakorlástól a számunkra hátrányos döntésekig, hiszen megpróbálták már elvenni az egyetemünket, az oktatásunkat, az anyanyelvünket. Sajnos, az ortodox lelki vezetők is hergelik a tömeget, híveiket a magyarok ellen. Mi minderre úgy reagáltunk s reagálunk ma is, hogy összezárunk, összefogunk, nem adjuk fel hitünket, magyarságunkat, anyanyelvünket, értékeinket, kultúránkat.

Kőrispatak jó példa erre.

A közösség megőrizte a több mint kétszáz éves szalmafonó népi mesterséget, amelyről ma egy világszerte ismert ­múzeum tanúskodik. Ez is a magyar hagyomány és identitás megmentését szolgálja. A szenátor kiemeli, a Szalmakalap Mú­zeum arról beszél, ez a mesterség erdélyi magyar népi érték, s minden hozzá hasonlót át kell örökíteni, fenn kell tartani.

– Lehet, hogy ma nem vernek fejbe, mint harminc évvel ezelőtt – árnyalja a képet a képviselő –, de addig nézik, hogyan fonod a szalmát, a kalapot, vesszőből a kosarat, miként agyagolsz, amíg eltanulják. Száz év alatt összevegyült Erdélyország, Székelyföld az a kis sziget, amelyben tömbben megmaradtunk, s még ma is vannak olyan falvak, ahol száz százalékban magyarok élnek. Dél- és Észak-Erdélyben viszont „elkevertek” bennünket, s ezzel együtt értékeinket, például népi mesterségeinket is, amiket nagyon sok román közösségben kipróbáltak. Ők is fonnak, varrnak, faragnak. Ez nem rossz, mi felebarátként nézünk rájuk, örülünk, hogy adhattunk nekik valamit, de egy napon majd azt tapasztaljuk, ezt is magukénak mondják, ősi román mesterségként mutatva be, így véve ki a mi kezünkből. Nagyon sok területen megéltük már ezt a folyamatot, a megmaradásunk azon is múlik, hogy a saját értékeinket, kincseinket képesek leszünk-e megvédeni, megtartani. Sokan közülünk sajnos elmennek, például az anyaországba, de mi nem hagyhatjuk el azt a földet, amit a Jóisten annak idején nekünk adott, ránk bízott. Ehhez meg kell erősíteni a hitünket, s visszatérni az Úrhoz, aki megőrzött minket a száz év alatt.

Fontos tehát, hogy a sokszor megszúrt tenyér ujjai imára záruljanak, kulcsolódjanak. Talán a nemzetet erre figyelmezteti, sarkallja mindaz, ami Trianonban és azóta történt.

A szenátor ezt hirdeti: „Mindannyian Krisztus mai tanítványai vagyunk, akik még hiszünk a keresztény értékekben, az isteni gondviselésben. Éppen ezért nem fog a gonosz győzedelmeskedni fölöttünk. Száz évig tombolt a haragja, de egy legyőzött ellenséggel van dolgunk. Ha Isten tenyerében vagyunk, akkor győzünk.”

A mindennapokban az is fontos, hogy a tél elején megerősítette a helyét a román parlamentben az RMDSZ vezette magyar összefogás, mert az ottani politika, ahogyan ifj. Szőcs Lajos bemutatja, a zsaroláson és az alkukon alapul. Aki nincs ott a tárgyalóasztalnál, a háttéralkuk megkötésénél, az egészen egyszerűen nem tudja az érdekeit érvényesíteni. A törvényjavaslatok elfogadásánál működik az „egyet nekem, egyet neked” elve, ezért fontos a képviselőházi és a szenátusi képviselet. Pláne, hogy Funar bukása után most ismét erőre kaptak a szélsőséges román nacionalisták a törvényhozásban.

– Lehetett volna több képviselőnk, szenátorunk is – mondja ifj. Szőcs Lajos –, de a lényeg, hogy elértük a küszöböt, ott vagyunk, s képviselhetjük Hargi­ta, Kovászna és Maros megye érdekeit. Az elmúlt években is ez kellett, hogy végre utaljanak ide is fejlesztési forrásokat. Az anyaországtól szeretetből kapunk támogatást oktatásra, intézményekre, itt, helyben viszont minden az erőn, az alkukon múlik.

A kőrispataki szenátor szerint Székelyföld autonómiájára egyelőre nincs esély, de az itt élő románok lassan megértik, hogy össze kell fogniuk a magyarokkal és a megmaradt szászokkal, hogy szülőföldjük fejlődhessen, és a központi költségvetésből egész Erdély súlyának megfelelően részesedjen. Ifj. Szőcs Lajos úgy látja, erre egyre többen nyitottak, s nemzetiségtől függetlenül hajlandók tenni, együttműködni ezért.

Lassú víz lassan partot mos. De a kő akkor is marad.