Idén másképp jött a kehidai Mikulás

December 5., 16 óra. A patak partján kissé izgatottan toporgott ünnepi piros ruhájában Mikulás bácsi. Az utolsó ellenőrzést végezte tekintetével a feldíszített hintón, a felpakolt csomagokon, a rénszarvasok agancsán, hiszen hamarosan indulni kell. Kicsit morgott magában a megrendelőkre, a kehidakustányi önkormányzatra és a Kehidakustányi Turisztikai Egyesületre, hogy miért kell végiggurulni a falun, pedig tudván tudta, hogy az idei mikuláshelyzetnek nem ők az okai, ahogy annak sem, hogy nincsen hó, ezért szánkó helyett hintóval kell, hogy utazzon. De aztán mindent rendben talált, így indulhatott a menet.

Tudta, hogy a gyerekektől nem szabad elvenni a Mikulás- várás csodáját. A lassan sötétedő faluban a házak adventi fényei között megnyugodva látta a Mikulás-hintó villódzó fényfüzéreit, és hallgatta a szép téli dalokat. Érezte, hogy ez igazán gyerekcsalogató látvány. Tisztában volt vele, hogy csak ott kell megállnia, ahol a kapuban fényesre tisztított csizmácskák jelzik, hogy itt gyermek várja őt. Persze, hiszen a megrendelők már jó előre értesítették a település gyerekeit az érkezéséről. És valóban, hol az ablakok mögül integettek, hol a kapuban kiáltozták izgatottan, hogy „Szervusz, Mikulás!” meg hogy „Szeretlek, Mikulás!” Neki pedig már csak az volt a dolga, hogy hangos hohohohóóóó kiáltással üdvözölje a kis barátait és hogy véletlenül se maradjon üresen egyetlen cipőcske sem. Ezen a napon nem hagyhatta, hogy akár egyetlen gyerek is szomorú legyen.

Fél 7-kor aztán kiürült az ajándékhordozó zsák. Hazatérhetett. Nyugodtan hajtotta álomra fejét, mert Facebook- oldalán ilyen üzeneteket talált, sokat: -Nagyon szépen köszönjük, nemcsak a gyerekeknek volt élmény, hanem nekünk, nagyoknak is!!!- Cseppet sem fázott, mert piros kabátja alatt melegítette szívét a sok hálás gyermekarc és a csillogó gyermekszemek felidézése.