A zalai utazó és a barátai az elefántokért – Beszélgetés Mátai András filmessel

A zalaegerszegi származású filmes, Mátai András alkotótársaival (Csapó András, Majoros Kinga) Szolgalelkű Óriások– Az elefántok és a turizmus kapcsolata című dokumentumfilmje nyerte el az első díjat a múlt hét végén a Göcseji Filmszemlén. A turizmus jármába hajtott, trükkökre idomított állatok szomorú sorsát bemutató, a thaiföldi jobbító szándékokról, az etikus elefántparkokról képet adó filmről már júliusban szóltunk, de a készítőjével csak a napokban sikerült szót váltani, hiszen ritkán tartózkodik idehaza, lévén megszállott világutazó.

Mielőtt augusztusban a krakkói nemzetközi zöld filmfesztivál különdíját is elnyerő 46 perces dokumentumfilmre visszatérnénk, merüljünk el egy kicsit az utazási szenvedélyeget-földet megmozgató rejtelmeiben. Mitől lesz egy egerszegi srác leghőbb vágya Dél-Amerika, de főleg Kolumbia?

– A szüleim tanárok, velük gyerekkoromtól rengeteget utaztunk, kirándultunk, vándortáboroztunk, bejártuk egész Magyarországot. Ez a mehetnék fejlődött oda, hogy először Amerikába vágytam, de nagyon-nagyon. Láttam a képeket a felhőkarcolókról, elképzeltem, hogy ott állok egy ilyen hatalmas épület tövében.

– Ezek szerint eleinte az urbánus turizmus szippantotta be...

– Az érdekelt, hogy hogyan élnek tőlünk távoli országokban az emberek, milyen a kultúra, a viselkedés, a gasztronómia, a munka, a mindennapi élet. A számítógépemen mindig valami távoli hely fotója volt a háttérkép. A kilencvenes években már sokan utaztak az ismerőseim közül, figyeltem, hogy csinálják.

– Mi volt az első lépés?

– Amerikai gyerektáborban dolgoztam először 2004-ben, a repjegyet állták anyuék, a többit magam teremtettem elő. Két és fél hónap volt összesen, de minden továbbit meghatározott. Még rossz volt az angolom, így lettem sofőr a táborban, pedig általában azt nehezen adják, inkább a konyhai meló a jellemző. Egy helyett három nyár lett, közben a dunaújvárosi főiskolán végeztem a logisztikai mérnöki szakot. Igyekeztem minél hamarabb vizsgázni, hogy mehessek. Bevallom, a tanulásnál voltak fontosabb dolgok számomra, szerencsére a szüleim is támogattak, hiszen úgy éreztem, sokkal többet szedek magamra a világlátással. Ráadásul a testvérem is ugyanezt az utat követte.

A diákprogram amerikai vidám parkba vezette.

– Amit a fejembe vettem, azt valahogy véghez is tudtam vinni, a korlátozó tényezőket sikerrel küzdöttem le. És kinyílt a világ, megízleltük a kulturális sokszínűséget, bejártuk a keleti partot, rengeteg jó emberrel ismerkedtem meg. Főleg kolumbiaiakkal...

– Itt keressük az országukhoz való vonzalom forrásvidékét?

– Pontosan. Kolumbiaiakkal dolgoztam, velük jártunk kikapcsolódni, szóval összebarátkoztunk. Tetszik a mentalitásuk, közel állónak érzem magamhoz, szerintem egy kicsit hasonlít a miénkhez a humoruk, az életfelfogásuk. Korábban is megragadott egyébként Dél-Amerika, láttam egy klipet Rióról gyerekkoromban, teljesen elvarázsolt a zene a színesség. Ez igazolódott aztán a személyes barátságok révén is.

– Innen nézve mi európaiak a drog, a gerillaharc és a maffia melegágyának látjuk...

– Engem még ez is vonzott. Egyébként azóta 20 év eltelt, óriási nyitás ment végbe az idegenforgalom érkedében, számomra kiderült, nagyon jó fejek. Minden barátom így érzett. Van olyan kolumbiai család, akiknél én igazi családtagnak számítok. Ha nem lenne olyan egysíkú, ízetlen a kajájuk, talán még mindig ott lennék. Rizs, hal, yukka, krumpli, csirke, marha. A kolumbiai konyha választéka elfér egy egész kis lapon.

– Csak nem a rántott hús csábította haza?

– Kicsit igen.

– Kolumbiába hogyan jutott el hosszabb időre?

– Közben meglett a diplomám, így a munka révén próbáltam lehetőségeket keresni. Találtam egy nemzetközi diákszervezetet, aki munkahelyet talál külföldön. Bekopogtam a pesti irodájukba, mondtam, kolumbiai munkát szeretnék. Először lehűtöttek, de azért keresgéltek. Közben egy elektronikai cég kínált olasz, majd az elutasításom után svéd állást. Én csak kötöttem az ebet a karóhoz. És összejött, pedig majdnem nulla volt az esély! Felmerült a Google, Honkongban, izgalmas volt, dehát nem Kolumbia. Én a dzsungelben is tanítottam volna angolt, csak mehessek. Végül 2007-től Bogotában töltöttem két évet, majd utána később még felet.

– Honnan ez a masszív pozitív hajtóerő?

– Az érdeklődésből azt hiszem. Valahogy érzem, hogy összejön, amit tervezek.

– Sehol a magyarokra annyira jellemző kishitűség, panaszkultúra...

– Gyerekkoromtól fogva a pozitív dolgokra vagyok programozva, extra módon motivált.

– Ha csak öt szó lenne, amivel engem meg kéne győzni, hogy Kolumbia miért olyan cool hely, melyik lenne az az öt?

– Vonzott a rossz híre. Vettünk apával egy útikönyvet, a könyvesboltos is szörnyülködött, hova készülök. feldobott, hogy veszélyes helyre megyek. Akkor még egyébként felfedezetlen, nyers hely volt, Amerika nem javasolta a honfitársainak. Bogotában 2007-ben a főtéren még nem láttunk turistát. Ekkor kezdtek a bloggerek írni róla, jobb lett a híre. Sajnos, vissza is üt a turizmus, pont az vész el egy-egy helyen, amiért érdemes volt odamenni. Ja, az öt szó. Jó idő, zene, rum, lazaság, és mindenüket megosztják az emberek. A természeti változatosság elképesztő, tenger, sivatag, dzsungel, Andok, Amazonas, nemzeti parkok, a legtöbb fajta tulipánja, a legtöbb fajta pillangója ott van.

– Közben összejött a spanyol nyelvtudás is...

– Hát igen, mire épp jól álltam az angollal, kezdhettem a spanyollal barátkozni.

– Jó a nyelvérzéke?

– Általános iskolában azt mondta, a német tanárom, ilyen rossz nyelvérzékű gyerekkel még nem találkozott.

És tessék, már három nyelvet beszél, igaz, nem az iskolapadban tanulta meg.

– Az igazi Latin-Amerika ott kezdődik, ahol már nem beszélnek angolul. Akkor nyílik meg egy másik világ. Egyébként már New Yorkban is többször hallottam spanyol szót egyes helyeken, az éttermek, klubok, kávézók látogatói és személyzete is ezt beszéli. Szerintem a vendégmunkások 80 százaléka spanyol ajkú, ehhez jönnek az európaiak. A kínaiak sem élnek már külön zárványokban, de például az oroszok egy része igen.

Kolumbia után hazaköltözött, s meglepetésre észrevette, Budapest is érdekes számára. Annak ellenére, hogy Kuba, Indonézia, Argentína, Brazília, Japán, Afrika is felkerült a bakancslista kipipált oszlopába, kalandnak minősült Magyarország is. IT vezető lett a munkahelyén a fővárosban, ahol épp zajlott a kedvére való gasztroforradalom.

A filmes ismeretségekre idehaza tett szert, a helyismeretét kihasználva dolgozott Dél-Amerikában. Magyar egzotikus helyszínű valóságshow teljes leforgatott anyagát kellett őriznie, feladnia légi postára.

Beszélgetőtársam fokozatosan csúszott át az urbánus, kulturális értékeket kereső utazás mellett a természeti érdekességek felé, ami aztán elvezette addig a bizonyos elefántos filmig.

András paradigmaváltást is érzékel: eddig szorgalmazta, hogy utazzanak az emberek, buzdított, hogy lássanak világot, ma már inkább arra hajlik, hogy ne tegyük tönkre a világot az idegenforgalom durva szemetelésével, birtokló mohóságával.

Ezen visszásságok egyike az elefántok kegyetlen idomítása, ami végül filmre kívánkozott. Alkotótársával, Csapó Andrással utazó blogger találkozón ismerkedtek meg, így lett a videókészítés közös platform. (Párja, Kinga a csapat harmadik tagja.)

– A forgatásunk egyik csúcspontja, hogy találkozhattunk Lekkel, az elefántsuttogóval, aki megalapította az első etikus elefántparkot, menedéket a korábban kihasznált állatoknak. Láttuk azt a láthatatlan erőt, ami összekötötte a többtonnás elefántokat az aprócska, bátor nővel.

Sangdeaun „Lek” Chailer világszerte fontos kapcsolatokkal rendelkezik, már az amerikai filmsztár, Angelina Jolie is meglátogatta. Most a koronavírus miatt munka nélkül maradt 5-6000 thaiföldi elefántból 1700-at Lek etet.

Aki szeretné még jobban megismerni Mátai András egyedi élményeit, keresse fel az utazgatok.hu oldalt, túravezetéseit is megtalálja.