A Deák család elhamvadt címeres levelének története

A nemesi armális – vagy népie­sen kutyabőr – évszázadokon keresztül a társadalmi cím és kiváltság féltve őrzött szimbólumaként szerepelt a történelemben. Alapanyaga a középkorban pergamen, azaz főleg kecske- vagy báránybőrből készített hártya volt, amelynek kézzel írt latin nyelvű szövege elsősorban az adományozott érdemeit és a családi címer leírását tartalmazta. Az uralkodó függőpecsétje és a dokumentum bal felső sarkában több s kevesebb művészi kvalitással festett színes címerkép adta meg az oklevél végleges formáját.

Deák Ferenc zsitkóci ősei, Deák Mihály és testvéröccse, Péter (a haza bölcse ükapja) több mint három és fél évszázaddal ezelőtt nyerték a nemességüket. Az 1665. december 22-én Bécsben kiadott és a koronás fő, I. Lipót királyi pecsétjével és kézjegyével is ellátott okirat mindenben a kor heraldikai ízlésének nyomait viselte, de csak általánosságban emlékezett meg a nemesi rangra emelt Deák testvérekről.

Deák Mihály valamikor az 1600-as évek végén hunyt el, halálával az armálislevél a még életben lévő öccsére, Péterre szállt. Előtte az elhunyt idősebb fia, Ferenc 1697. december 10-én megjelent a vasvári társaskáptalan előtt, hogy a család címereslevelét bejegyeztesse a hiteleshelyen, és arról magának közhitelű másolatot kérjen.

A nemességszerző Péter nevét a 18. század elején már nem említik a források, így valószínű, hogy még a kuruc idők előtt meghalt. Fiai, Péter szolgabíró (a haza bölcse dédapja), illetve Ferenc és János, továbbá az előzőekben már említett öregebb Ferenc (Mihály fia) 1727-ben tűnnek fel először a nemesi nyilvántartásokban, és igazolják származásukat az 1665-ös armális bemutatásával.

Deák Péter 1753 körül bekövetkezett halálakor elsőszülött fia, a Tárnokon élő Gábor lett az armális örököse és őrzője. Az oklevél tehát Zsitkócról Tárnokra került, és 1788-ig, az ő elhunytáig biztosan itt is volt. Pár évvel később, 1792-ben a néhai Gábor fiatalabb testvéröccse, Ferenc alszolgabíró és idősebb fia, Ferenc (a haza bölcse apja) beleegyezésével a velük harmadfokú rokonságban és sógorságban álló Deák István kőszegi ügyvéd készítetett hiteles másolatot az eredeti kutyabőrről. „…Deák István atyánkfia, mint néhai Deák Mihálynak condescendense (leszármazója) a többi atya­fiainak is nevében az Armális Levélnek kezébe adása végett hozzánk folyamodott, mink tőle meg nem tagadván, véle közlöttük és kezébe által adtuk, mivel meg kelletik ismernünk, hogy ő nékünk valóságos vér szerint való atyánkfia…” – olvasható a korabeli levéltári forrásban.

A 19. század elején a kutyabőr Söjtörre, majd a kis Deák Ferenc édesanyjának halála után Kehidára vándorolt. 1826-ban Deák József tárnoki birtokos egyik fia, a katonai pályára lépő 16 esztendős Mihály folyamodott a vármegyéhez, hogy valóságos és kétségtelen nemességének igazolásáról bizonyságlevelet kérjen. Deák Mihály a vármegyei levéltárban őrzött nemesi összeírások, valamint az armális hiteles másolata alapján bizonyította származását, továbbá azt is, hogy „édesatyja nemzetes Deák József, öregatyja Gábor, jóbb atyja Péter, úgy a könyörgő is, mindenkor és szakadatlanul nemesi jussokkal és szabadságokkal éltek és élnek”.

Ezt követően a kutyabőr 1854-ig Kehidán, az 1870-es évek elejéig pedig Pesten, Deák Ferenc tulajdonában „pihent”. Mivel neki nem voltak egyenes ági leszármazói, halála előtt néhány évvel József unokaöccsének fiára, Deák Mihály hídmérnökre hagyományozta.

A családi ereklye így rövidesen – Zsitkóc, Tárnok, Söjtör, Kehida és Pest után – ismét az ősi tárnoki Deák-kúriába került.

A nyugalmazott főmérnök 1908 telén hunyt el, javain lánya – Bárczayné Deák Emma – és három fia – Antal, Iván és Károly – osztozott. Még ugyanebben az esztendőben egyik pesti unokatestvérük, Deák Jenő polgári iskolaigazgató is papírra vetette az oklevél magyar fordítását a következő megjegyzéssel: „Latin eredetije Deák Mihály fiainak birtokában, hitelesített másolata Deák Ferencz m. kir. posta- és távirda főtisztnél.”

Az első világégés a Deák család sorsára nézve is döntő befolyással bírt. Mivel Antal, a legidősebb fivér elesett a fronton, Iván pedig már a háború kitörése előtt elköltözött Tárnokról, a nemesi kutyabőr az ifjú Károly birtokába jutott. Ő azonban úgy döntött, hogy annak további őrzését egy tudományos intézményre, a Magyar Nemzeti Múzeumra bízza. Erre az elhatározására még diákkori élményei sarkallták, hisz korábban neszelei nagynénjével, Königmayer Ilonával együtt több alkalommal is ajándékoztak eredeti Deák-relikviákat – míves faragványokat, magánleveleket és egyéb dokumentumokat – a Zalavármegyei Múzeum számára.

A család címeres nemesítő levele 1920. szeptember 13-án került Deák Károly örökletéteként a Nemzeti Múzeum levéltári osztályához, ami azt jelentette, hogy az adományozó megtartotta a tulajdonjogot, de a letét fizikailag átment a letéteményes őrizetébe. Az oklevélről elsőként dr. Tóth László publikált a Turul című folyóiratban. Később, a szűkebb szakmai köröknek szánt ismertetés után a széles nyilvánosság is megcsodálhatta Deák Ferenc őseinek eredeti címereslevelét. 1928-ban a Magyar Nemzeti Múzeum „Tíz év szerzeményei” címmel megrendezett kiállításán, 1932-ben pedig az Iparművészeti Múzeumban, a Magyar Genealógiai és Heraldikai Társaság megalakulásának fél évszázados jubileumi tárlatán került vitrin mögé a különleges dokumentum. Ezt megelőzően a múzeumi levéltárat még 1927-ben felköltöztették az Országos Levéltár budavári épületébe, ahol az iratanyag a Bécsi kapu felé eső raktárszárny III. emeleti raktárába került. Itt kapott végleges helyet az armálissal együtt a családi irattár is, amelynek gerincét az Eötvös Károly hagyatékából származó, 1913-ban, majd 1942-ben megvásárolt Deák-anyag képezte. Tragikus módon épp ez a költöztetés eredményezte az értékes források pusztulását.

1945. január 25-én – Budapest katonai ostroma idején – végzetes robbanás rázta meg az Országos Levéltár épületét. „Korán reggel egy a pesti oldalról kilőtt foszforos lövedék talált be a Bécsi kapu tér felé eső harmadik emeleti raktárhelyiségünkbe. Az előttünk eddig ismeretlen kémiai összetételű lövedéknek a teremben való felrobbanása után percek alatt hatalmas tűz támadt, teljesen elhamvasztván minden ott tárolt iratot” – rögzítette a támadás körülményeit Jánossy Dénes szemtanú, az intézmény akkori főigazgatója. A kár felbecsülhetetlen volt, a tűzvészben elpusztult a múzeumi levéltár 550 folyóméternyi törzsanyagával együtt a Deák család irathagyatéka is, pótolhatatlan veszteséget okozva ezzel a tudománynak.

Az 1848-as eszmék egyik legfontosabb vívmánya a több évszázados tradíciókon nyugvó nemesi előjogok eltörlése volt. A címek, előnevek és címerek ugyan még hosszú ideig használatban maradtak (hivatalosan 1947-ig), a kiváltságokra feljogosító kutyabőr azonban elveszítette korábbi rendeltetését és rangját. Deákéknál a haza bölcsét foglalkoztatta legkevésbé az armálisa, hisz az ő elsődleges politikai programja és reform­törekvése épp a közteherviselés és a jobbágyfelszabadítás jegyében zajlott. Egy régi anekdota szerint, amikor az Angol Királynő szállóban megkérte egy kereskedő, hogy segítsen neki címereslevelet szerezni, Deák a rá jellemző szarkasztikus humorával így leckéztette meg a nagyravágyó férfit: „Ha annyira éhes rá az úr, fogja az én ócska nemesi oklevelem és legyen boldog vele.”