A Zala György-díjas művésztanár, Stamler Lajos igazi reneszánsz ember

Stamler Lajos, a nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázium rajz–földrajz–média szakos pedagógusa tanári munkája mellett egyedi és számítógépes grafikával, festészettel, szobrászattal, fotózással és filmezéssel is foglalkozik. Emellett a Kanizsai Képző- és Iparművészek Egyesületének elnöke – azaz, szereti, ha pezseg körülötte az élet. Viszont nehezen viseli a hétköznapok igazságtalanságait és hazugságait, pedagógusként, művészként és nem utolsósorban emberként is küzd ezek ellen. Hisz abban, hogy a harc nem hiábavaló, a világ képes változni, még akkor is, ha ezt apró tyúklépésekkel teszi.

– A rajz és a földrajz egy-aránt integráló tantárgy, több szakterületet kapcsol össze mindkettő. Azt hiszem, a személyiségem is ilyen, sok minden érdekel a geográfiától a néprajzon át a történelemig, igazi ínyenc vagyok – válaszolta pályaválasztását firtató kérdésünkre Stamler Lajos, aki a megye képzőművészeti életében betöltött kiemelkedő tehetséggondozó és vizuális nevelő munkája elismeréseként Zala György-díjat kapott nemrég. – Hogy úgy mondjam, tulajdonképpen minden érdekel, ami haszontalan, a praktikus dolgokat sohasem tartottam nagyra, mert azok hamar elavulnak. Egyébként elárulom: talán már 35 év is elmúlt azóta, mióta földrajzot nem tanítok, csak vizuális kultúrát és médiaismeretet. Anno ugyanis elmagyaráztam a gyerekeknek a lenini nemzetiségi politika gyakorlati működését, és ez eljutott egészen a pártbizottságig. Az akkori igazgató, Koller Jóska bácsi (aki elkötelezett baloldali gondolkodású, de nagyon korrekt, tündéri ember volt) ezt követően azt mondta: „Komám, olyan jól tanítod a rajzot! Nem lehetne, hogy eztán csak azt csináld?” Jóska bácsinak azt válaszoltam: a kívánságod nekem parancs, amúgy is mindig jobban szerettem a rajzot. Tehát valójában örültem is neki. Jóska bácsi taktikusan, finoman közölte velem a dolgot, mert ismert annyira, hogy a helyzet méltatlansága miatt ügyet csináltam volna belőle, amilyen forrófejű voltam és vagyok, az igazságtalanságra rögtön felkapom a vizet. De nemcsak arra, ami velem esik meg, hanem azokra is, melyek mások számára okoznak kellemetlenséget.

– Akkor folyamatos küzdelem az élete, hiszen sajnos a világ e tekintetben sem halad jó felé – vetettük közbe.

– Ennyire azért nem rossz a helyzet, a nyári tanítási szünetben például elvétve nézek csak politikai jellegű műsorokat, vagy olvasok ilyen újságokat – válaszolta nevetve Stamler Lajos. – Mert akinek kiforrott, koherens világnézete van, az gyakran lát, tapasztal olyan dolgokat, amiket nehezebben emészt meg. Sok mindenről szilárd véleményem van, s ha ennek ellenkezőjéről akarnak meggyőzni, akkor épp az ellentétes hatást érik el, megerősítenek az álláspontomban. Ami pedig a világot illeti: nem vagyok pesszimista, azt gondolom, hogy a dolgok utólag mindig a helyükre kerülnek.

Stamler Lajos korábban egy helyütt így határozta meg művészi ars poeticáját: „Nekem Pannónia a szülőföldem és az otthonom, ahova bárhonnét visszatérve megérint az a meghitt nyugalom, ami a belső béke egy fajtája. Másrészt Pannónia a kulturális, vagy tán még inkább szellemi folyamatosság, ami emberekkel köt össze téren és időn át. Egyszerre jelenti apámat, a sváb és „törökhagyás˝ őseimet, Takáts Gyulát, Berzsenyit, Lantos Ferencet és Rippl-Rónait. Munkáimban igyekszem ezt a folyamatosságot megőrizni, megtalálni a csonkának tűnő dolgokban rejlő egészet.”

– Egy festmény, egy kép azonban hihetetlenül összetett információt képest közvetíteni, ez a nagy előnye, de egyben hibája is – magyarázta. – Ezért lineáris ismeret­átadásra nem alkalmas, a képet nem lehet úgy használni, mint egy szöveget. Ahány ember nézi az adott alkotást, annyiféle értelmezést tud adni neki. A gyermekek előtt ezt igyekszem is világossá tenni, azaz hogy ugyan létezik egy művészettörténeti olvasat, de ez csak a nézőpontok egyike. A magam részéről próbálom ezt a szemléletet átültetni a gyakorlatba is, tehát az alkotási folyamat során alkalmazni – azt gondolom, az a jó, ha a mű, miután elkészültem vele és „elengedtem”, elkezd önállóan létezni, működni, inspirál és gondolkodásra késztet, nem pedig tálcán kínálja a megoldást. Tehát a csonkának tűnő dolgokban is ott van az egész.

A művésztanár elárulta: a folyamat végeztével megpróbál eltávolodni az alkotástól, félreteszi 4-5 hónapra, majd újra előveszi és ennyi idő elteltével óhatatlanul másként, reálisabban tudja szemlélni.

– Ezt tudom javasolni a kollégáknak is. Mert így látom, mi az, amit esetleg javítani, korrigálni kell, mit csinálnék másként, de az is lehet – és volt is példa rá – , hogy az egész festményt átkentem alapozóval, mert úgy gondoltam, vállalhatatlan. Tehát egyáltalán nem baj, ha közel a szemétkosár, amit aztán gyorsan tűzre kell vetni, mert az Isten mentsen meg minden művészt attól, hogy a kidobott, nem tetsző alkotásait onnét kimentse valaki… – mondta nevetve.

Stamler Lajos két év múlva nyugdíjba megy. Arra készül, hogy Balatonedericsre költözik, ahol szobrait faragja majd, és minden percét az általa olyannyira szeretett alkotómunkának szentelheti. S ha már egyszer a nyugdíjba vonulása után sem akar tétlenkedni, addig meg pláne nem fog: már tervezi a Kanizsai Képző- és Iparművészek Egyesületének következő programját, melyen a megyénktől Trianonnal elcsatolt horvátországi, szlovéniai területek és a most Veszprémhez tartozó rész, azaz a mai és valamikori Zala képzőművészei mutatkoznak be. Csak múljon el egyszer végre a járvány…