Szalmán születni, vagy karácsonykor – Molnár Bella máig őrzi a sárga csillagot

Ebben az évben kicsit másképp alakulnak a 75 évvel ezelőtt lezárult világháború során zajlott európai holokausztra emlékező események. A zsidók elpusztítására emlékeztető zalaegerszegi programok sorából a koronavírus miatt életbe léptetett egészségügyi veszélyhelyzet okán hiányzik majd a zsinagógabeli műsor, ám a szabadtéri koszorúzások és a zsidó temetőbe tervezett főhajtás nem marad el.

Az emlékezők, átélők, túlélők közül már alig néhány honfitársunkat szólíthatjuk meg. Köztük van Molnár Bella, akiről már szóltunk e hasábokon, amikor megkapta a magyar állampolgárságot a zalaegerszegi városházán. A rég áhított okmány a német és az angol mellé sorakozott fel. Mivel Bella (igazából Bela – kiejtve Bila – ősi zsidó női név, csak Magyarországon a Bella jobban érthető) Berlinben született zsidó családban, Terezienstadtban vészelte át a zsidóüldözést, majd anyjával és testvérével Angliában telepedett le. Londonban ismerte meg a férjét, a Magyarországról, pontosabban Lentiből disszidált magyar grafikus-festőt. Így lett cseh nevelőapja után Kudelka helyett Molnár vezetéknevű. Három gyermeket neveltek fel, s amikor a lánya felnőttként Magyarországot választotta lakhelyül, nem volt kérdés, hogy vele és unokáival tart, mint az életüket segítő nagymama. A rugalmasság élő bizonyítéka, Zalában is megtalálta a helyét, 2007 óta számos barátot szerzett, a megyeszékhelyi varázskertes otthona hol a – Londonból, Dániából, a Szent György-hegyről hazatérő – családtagok, hol az itteni barátok vidámságától hangos.

Most is ott ülünk a virág­özönnel körbevett, madárcsicsergős verandán, ahol a korondi bögrék, tányérok közé hirtelen odakerül egy kopott, szélein foszló, országhatárokon át majd’ hetvenöt éve hurcolt, vékony, silány textilből készült sárga csillag, közepén négy betű: JUDE.

– Megőrizte!? – döbbenek meg.

– Ahogy oly sok mindent – bólogat, a halvány papírok között a születési anyakönyvi kivonat, az „Opfer des faschizmus” képes igazolvány az akkor hatéves Bellának, a terezienstadti igazoló kártya, amit négyévesen kapott.

– Mióta nyugdíjas vagyok, többet jár az eszem a régebbi dolgokon, van időm gondolkodni – jellegzetes akcentussal ejtve esnek közénk a szavai.

– Azelőtt sose tettem, most elég sokat olvasok a témáról. Hogy megértsem. Angol, német szakirodalmat és a memoárokat keresem, nagyon sok kérdés van bennem, a legtöbb miértre még most sincs válasz. Amikor fiatal lány, feleség, anya voltam, nem tudtam a saját múltammal foglalkozni, az élet gyakorlati teendőire összpontosítottam. Annyira emlékeztem, amit anyám elmesélt, a táborról, a berlini évekről és az Angliába költözésről. Saját emlékem egy bombázáshoz kötődik, amikor az ágy alá bújtattak bennünket, kisgyerekeket, de az ágyak arrébb gurultak a kerekeiken. Kint az udvaron hullottak a bombák. Anyámnak nagyon fájt az egész, ha tinédzserként érdeklődtem, azt mondta, inkább ne beszéljünk róla. Az bánt legjobban, hogy nem volt rendes családom, nem volt apám, nem voltak nagyszüleim. Nagyon hiányoztak.

Bella kétszer járt Auschwitzban, másodszor már nem tudott belépni a kapun. Dachauba is elutazott, ahogy Terezienstadtba is visszament. (A tábort a nyugati világ gyanakvását oszlatandó hozták létre, bemutatva, a művészek és a gyerekek milyen jól is élnek ott.)

– Gyerekei, unokái tisztában vannak a család történetével?

– Természetesen, az érdeklődés élénksége persze eltérő. Az egyik felnőtt unokám mostanában hevesebben faggat engem. Megmutattam a képeket, amiket őrzök, de hát az sajnos nagyon kevés. Tudom, hogy az anyám nagyszülei Lengyelországból jöttek, az apám családja Oroszországból származik, tehát valójában én is kelet-európai vagyok. Most pedig főleg.

Molnár Bella teraszán ott ült velünk a javakorabeli férfi, aki szintén félig zsidó származású. Csecsemőként élte át Magyarország deportálásait, az internáló gyűjtőtáborra nem emlékezhet, de a szülei elmondták, mi történt velük. Kacifántos, mondja. A Vas megyei táborban szalmára született, az internált állatorvos segített az édesanyjának. A hordógyártó kádár, Schwarz lánya az újszülöttet a hátára kötve jött haza vele és a nagynénjével. Apja a háború alatt átélt szenvedések szövődményeként fellépő tüdőgyulladásban halt meg, amikor ő nyolcéves volt. A rendszerváltás után részt vett néhány rendhagyó történelemórán, amikor a holokausztról beszélhettek, rá is mélyen hatott a fiatalok érdeklődése. „Mi, ha kicsit is fázik a lábunk, már keressük a melegebb cipőt, maguk hogy nem fagytak meg a februári hóesésben?”

Az anyai nagyszülei Auschwitzban pusztultak el, a zsidó temetőben emlékkő őrzi azt, hogy egykor ebben a városban éltek, dolgoztak, adóztak, szerettek, nevettek, sírtak, gyereket neveltek. Majd árpádsávos zászló alatt vitték őket a vasútállomásra. Az a zászló ezért örökre szívfacsaró marad az ő számára.

Visszatérünk a személyes mikrotörténelemhez. Amikor 1945-ben azon a fagyos február végi napon édesanyjával visszaértek a városba, az egyik hegyközi csárdába menekültek, ahol 24 órát töltöttek a női vécében a nyilasok elől bujkálva. Édesanyja 27 évvel később halt meg, hosszú éveket dolgozott végig, hogy felnevelhessen nyolc gyereket. Amikor a fia már keresni tudott, az első fizetését odaadta az anyjának. Mindenki tudja a fiatalabb családtagok közül, mit kellett átélnie. Őt magát évtizedek óta nem hagyja nyugodni a kérdés, miért történt ez velük. Miért a zsidóság volt az üldözendő.

„Itt élünk ebben a csodálatos városban, ami az otthonunk, a felmenőink is igyekeztek becsületes polgárai lenni… mit vétettünk? Én azt hiszem, mi soha nem bántottunk senkit…” Az álmatlan éjszakáinak sötét gondolatai mellé rendre odatársulnak a mai rossz élmények.

Bántás érte? Persze, igen, sokszor, mondja halkan. Szerinte még ma sem jutott nyugvópontra a dolog, jelen van az antiszemitizmus. Nem, nem fél, állítja, de mintha mégis. Foglalkoztatja, hogy mikor lesz végképp a múlté a származás miatti megbélyegzés. Igen, ezért nincs neve itt ebben az írásban.

Eközben pedig mindvégig hangsúlyozza, hogy a városnak köszönettel tartoznak, hálásak, hogy a zsidó hitközséget sokféle módon támogatja a városvezetés. Nekik is fontos az együttműködés, a jó teljesítmény megsüvegelése, az előremutató intézkedések elismerése, s ők is igyekeznek megérdemelni ugyanezt. „Mi már alig-alig vagyunk, 50-60-an, ha összejövünk nagy ünnepeinken, nagy szükségünk van a jó szándékú támogatásra. És meg is kapjuk.”

Tartják-e a zsidó ünnepeket? – kérdezem, hogy fordítsak a komor hangulaton. Mióta az édesanyja meghalt, azóta otthon már nem, de a közösségben ő is jelen van a hanuka, a jom kippur, a ros hasana, a pészah ünneplésekor. „Édesanyám kóser módszerrel főzött, ő nagyon betartotta a szabályokat, ünnepeket.” Szóba hozzuk a zsidó gasztronómia remekeit, a fnódlit, a sóletet, össze is fut a nyál a szánkban. (A beszélgetés olajozója egyébként pár kortynyi Szent György-hegyi fehér és vörös, amit Bella fia nemesít azon a híresen heves bazalttalajon.)

Mire büszkék a zsidóságukból? – faggatózom.

„Arra, hogy az vagyok…”, felelik mindketten. Az üzenetük pedig nagyon egyszerű: éljen mindenki békében, még akkor is, ha soha nem felejthetik el azt, ami velük történt. „Ezt a megbocsáthatatlan bűnt még a németek is elismerik, nem igaz?”

– Ilyen sokszor előfordult a történelemben – teszi hozzá Bella.

Zalaegerszegen 1944-ben körülbelül 12 ezren laktak. A deportálások tavaszán több mint 1000 zsidó élt itt, köztük számtalan ügyes, szorgalmas mesterember, aki adójával gyarapította a várost, valamint tanult, iskolázott emberek, akik a városi kultúra és a gazdag szellemi élet, a polgárosodás letéteményesei közé tartoztak. Helyettük, miattuk, értük kell felerősíteni az emlékezés hangjait. Mivel az ő leszármazottaik meg se születhettek, nem tudják továbbvinni a családi legendárium emberi történeteit. Felelősség, kötelesség? A zalaegerszegi zsidó hitközség azért rendezi június első napjaiban a megemlékezést, mert 1944-ben ugyanekkor indultak el innen a vonatok, a gettóban élőket a halálba szállítva. A város néma döbbenettel hallgatott.

Igen, de ő most mit kezdjen azzal, ha valaki az utcán odaszól neki: idegen. 2020-ban… Pedig bő tíz évvel előbb lakott ebben a városban, mint a másik.

Különben is, ki tudja, milyen vér folyik az ereiben, amikor annyiféle keveredésen estünk át évszázadokon keresztül. Helyeselnek…, de azért látom, valamiért nem teljesen nyugodtak.