Példaértékű: hajléktalanoknak sütöttek a zalai polgárőrök

Adventkor fogalmazódott meg az ötlet

Az ötlet még az adventi gyertyagyújtáskor született. A hegyi kápolnánál feldíszített fenyőfa mellett beszélgettek arról, milyen szerencsések, hiszen amellett, hogy mindenki családi körben ünnepelheti a karácsonyt, még barátaikkal is eltölthetnek néhány vidám, gondtalan órát. Vannak viszont, akiknek egyik sem adatott meg – jutott eszükbe, s pár perc múlva meg is fogant az elhatározás: megajándékozzák a városban élő hajléktalanokat. De nemcsak a szokásos adománnyal, meleg ruhával, tartós élelmiszerrel, hanem igazi, otthon készített, az ünnepi asztalra szánt süteménnyel és gyümölccsel is.

Dr. Baracskai Józsefné, a Magyar Vöröskereszt Zala Megyei Szervezetének igazgatója és Németh András, a Hajléktalanok Átmeneti Gondozási Központjának vezetője örült a felajánlásnak – annak nemcsak anyagi, hanem erkölcsi értéke miatt is –, hiszen azzal a társadalom perifériájára szorult, sokak által lenézett, kiközösített emberek iránti szolidaritásukat fejezik ki.

Összefogás

Dancs István, a polgárőr-­egyesület elnöke és Borsos József alelnök szervezése nyomán 22 polgárőrcsalád összefogva a barátaikkal tucatnyi zsák meleg ruhát, több kartondoboz konzervet és egyéb tartós élelmiszert, valamint számos karácsonyi süteménycsomagot halmozott fel, a mézeskalácsok, a linzerek, a gyümölcskenyerek mellől még a hatlapos sem hiányzott. Az adomány hajléktalanszállóra szállítását is Dancs István és Borsos József vállalta.

A ruhából igény szerint részesülnek majd a rászorulók, a pogácsákat, süteményeket, gyümölcsöt az esti teajárattal vittük el az „utcások” néven nyilvántartott hajléktalanoknak. Ők azok, akik a kérlelések ellenére sem hajlandóak bemenni a szállóra – a gondozási központ célja: segíteni őket, hogy túléljék a telet.

Kardos Ádámmal, a hajléktalanszálló szakmai vezetőjével és Salamon Péterrel, a diszpécseri feladatokat is ellátó szociális és mentálhigiénés munkatárssal indultunk útnak. A szokásos forró ital és az EU-s támogatásnak köszönhető mindennapi meleg étel (ezúttal kolbászos paradicsomos káposzta) mellé bepakoltuk a furgonba a polgárőrök ajándékait. A szociális munkatársak útközben elmondták, hogy a zalaegerszegi hajléktalanszállón jutna hely minden rászorulónak, csakhogy jogszabályi fenyegetéssel, erőszakkal senki sem kényszeríthető közösségbe. Az életvitelszerű közterületi tartózkodás tilalma megnehezítette az utcán élők ellátását, hiszen új rejtekhelyüket nem szívesen fedik fel. Sorsukra mégsem hagyták őket: a városban, a külterületeken találkozási pontokat jelöltek ki, ahol a megbeszélt időpontokban ellátják őket meleg holmival, étellel, itallal.

Akiknek a polgárőrök sütije jelentette az ünnepet

Az első megállónál éppen csak leparkolt a már jól ismert vöröskeresztes Ford Tranzit, az árnyékból máris négytagú társaság lépett elő. Hárman egyikük rokonának közeli szükséglakásában húzzák meg magukat, ők úgy megörültek a szaloncukornak, hogy elhatározták, kunyerálnak az árusoktól egy kis fenyőgallyat, hogy feldíszíthessék. A távolabbról érkezett idősebb férfi a biciklijére szerelt kosarat pakolta meg konzervvel, száraztésztával, pogácsával, azt kérte, hogy következő alkalomkor megkaphassa a gyógyszereit.

A második találkozási ponton a népes csapatban egy fiatal pár a 6 hónapos kisfiukkal a sütinek örült a legjobban, az apa kétszer is fordult az élelmiszerrel teli szatyrokkal. Cintia, a 18 éves anyuka szó szerint beleszületett a hajléktalanságba, abban nőtt fel, a múlt telet terhesen sátorozta végig gyermeke apjával, aki most dolgozik. Jelenleg van fedél a fejük felett, de rászorulnak a segítségre.

A fényárban úszó Dísz tér mögött is találtunk hajléktalant. János pszichiátriai beteg, kórházi ápolásra nem szorul, elbocsátották, a szállóra viszont nem megy – de éhen azért nem halhat, ugye? A szintén a városközpontban tanyázó „dobozos Máriót”, nem leltük. Ő is pszichiátriai nyűgökkel terhelt, éjszakára két nagy kartondobozba fészkeli be magát. István, aki nemrég jött ki a kórházból, egy garázsban vert tanyát, állítólag a tulajdonos engedélyével. Villanya van, olajradiátorral fűt, lavórban mosdik és mos, a belső sarokban vastag szivacs az ágya. A paradicsomos káposztát nem fogadta el, ég tőle a gyomra, inkább konzervet kért és házi pogácsát, bár nem igazán hitte, hogy azt a polgárőrök direkt a hajléktalanoknak sütötték. Zsolti és Attila egy áruház környékén dolgozott (értsd: koldult) éppen, az idősebb, szakállas férfinak a könnyei is kicsordultak a sütemények láttán. Évek óta nem volt a szájában ilyen finom falat, motyogta, és a morzsákat is leszedegette a szakálláról.

Balázs és a 37 éves Péter nem tűnt hajléktalannak. Az ünnepek előtt jócskán volt munkájuk, elfogadható öltözékben, vidáman fogadták segítőiket. Az egyik nagy áruházhoz közeli parkolóban a nyilvántartott hajléktalan férfi mellett egy nyugdíjas asszony is megjelent a furgonnál. Neki ugyan van egy szerény kis lakása, de olyan kevés a nyugdíja, hogy a hónap végén már nem jut ételre. Természetesen ő sem távozott üres kézzel.

A botfai hegyen Margit és József várta a meleg vacsorát. Margit már nem is emlékszik, mióta hajléktalan, régen a városban „kukázásból” élt, a párjával befészkelték magukat a hegyi hajlékba, eljárnak közmunkára, így van egy kis pénzük. Azt mondják, van vagy húsz éve, hogy nem ettek hatlapost, de karácsonyfát már nem állítanak, számukra az idén a polgárőrök süteménye jelenti az ünnepet.