Eltűnőben a repülő (szín)ékszerek – a színjátszólepkék Zala megyei vonatkozásairól 

Hazánkban a pillangóalakú lepkékhez tartozó színjátszóknak három fajuk honos: a két változattal is bíró Apatura ilia – kis színjátszólepke (régi magyar nevén Ilia színék), a hozzá méretben és rajzolatban nagyon hasonló Apatura metis – magyar színjátszólepke (Metis színék) és a legterjedelmesebb, mintegy 6-7 centiméter szárnyfesztávú Apatura iris – nagy színjátszólepke (Szivárvány színék). Nevüket onnan kapták, hogy a hímek szárnyfelszínét parányi cserépként fedő kitinpikkelyek időnként élénk kékesen-ibolyásan csillannak be. Ezt a színjátszó jelenséget azok a nanoméretű szerkezetek produkálják, amelyek a fénysugár beesési szögétől függően a fény különböző hullámhosszait verik vissza. Az irizálás feladata a figyelemfelkeltés, valamint a védekezés és a rovarevő ellenség megtévesztése. A nőstények nem rendelkeznek a színjátszás tulajdonságával.

„Szivárványpillangókkal” szűkebb pátriánkban, Zala megyében is találkozhatunk. A kis színjátszó tipikus életterei a patakok és folyók menti galériaerdők és egyéb nedves élőhelyek, például víztározók környéke, de vegyes lomberdők szegélyében, erdei utak és tisztások mentén, sőt egyes példányaival lakott területen belül parkokban, vagy akár egy árnyas kertben is találkozhatunk. Míg a nőstények többnyire a lombkoronaszinten tartózkodnak, a hímek gyakran szállnak le a földre, ahol víztócsákon, állati ürüléken és tetemeken nedvességet és oldott ásványi sókat szívogatnak. (Ez utóbbiak valamennyi színjátszó fajra igazak.) Nálunk általában két nemzedéke fejlődik, amely május végétől júliusig, illetve augusztustól szeptember végéig repül. Hernyójának tápnövényei a fűz- és nyárfélék. Hazai állománya viszonylag stabil, így a Zalában észlelt színjátszólepkék döntő része is ebből a fajból kerül ki.

A nála jóval ritkább és fokozottan védett magyar színjátszólepke csak lokális színezőeleme a zalai faunának. Mivel a faj erősen kötődik a szlavón hatást mutató folyóparti élőhelyekhez, a megye területén kizárólag a Mura menti ártéri fűz-nyár ligeterdőkben és Tornyiszentmiklós környékén, a Lendva patak partján tenyészik. Viszonylag alacsony egyedszámú és veszélyeztetett állománya kiemelt figyelmet és oltalmat igényel.

Napjainkban a rovarvilág diverzitását (sokféleségét) érő negatív hatások a mi színjátszóinkat sem kímélik. Közülük is az egynemzedékes nagy színjátszólepke szenvedte meg leginkább a közelmúlt globalizációs változásait, elsősorban az éghajlat átalakulását, a csúcsra járatott motorizációt és az élőhelyek pusztulását. Mivel a lepke mikroklimatikus és ökológiai igényei már nem képesek alkalmazkodni ezekhez a környezeti változásokhoz, a megmaradt populáció zöme az ország viszonylag hűvösebb és némileg háborítatlanabb pontjaira, az Alpokaljára, a Dunántúli- és az Északi-középhegységbe húzódott vissza. Sajnos ez a káros folyamat együtt járt a zalai állomány felszámolódásával (is). Pedig néhány évtizeddel ezelőtt a nagy színjátszó még általánosan elterjedt karakterfaja volt az üde zalai dombvidéki erdőknek. Bizonyságul álljon itt dr. Simán László söjtöri háziorvos diákkori gyűjtőnaplójából egy-egy izgalmas részlet. A gimnazista fiú első ízben 1979. június 13-án észlelte és gyűjtötte a fajt Zalában. Mint írja: „Elmentem Bárkástóra Zalalövőn keresztül. Útközben felfedeztem egy új, príma helyet. Itt fogtam a nagy színjátszólepkémet.” Ennél beszédesebb tartalommal szolgálnak az 1981-es lepkészeti évad feljegyzései: „Június 25. Bakra mentem, mert végre megjavult az idő. Fújt kissé, de meleg napos, tele pocsolyával az éjjeli eső miatt. Új nyári fauna, színjátszó dömping, néhol paphia (nagy gyöngyházlepke) fürtöket figyeltem meg (20-30 állat). Van nagy rókalepke is. Kikeltek a pávaszemek, c-betűsök.” A naplóból kiderül, hogy ez alkalommal hat (!) nagy színjátszólepke került a baki erdőről rovartű hegyére, arról a helyről (Sohollár), ahol manapság már híre-hamva sincs ennek a nemes pillangónak. Két nappal később az ifjú lepkevadász a megye északnyugati szegletét kereste fel hasonló céllal. Erről így emlékezett meg június 27-én: „Megjavult a tegnapi esős hideg. Ma forró, szeles, napos idő van. Kálócfára mentem. Találkoztam lengyel rova­rásszal. Néhol tömegesen szívogattak a nappaliak, jó fogás, fotózás volt. Rengeteg az iris. Csak egy iliát láttam.”

A fiatalabb zalai lepkészgeneráció egyik tagja, Németh Lajos is hasonló idilli állapotokról számolt be egyik levelében. Megfigyelései szerint a Lövő környéki erdőségek erős iris-populációval rendelkeztek még az 1990-es esztendőkben is, de a fajjal lehetett találkozni Bakon a Sinkei-erdőn, és Zalabaksa vidékén is.

Az ezredforduló óta a nagy színjátszólepkének már csak szórványos zalai adatai állnak a rendelkezésünkre. 1999. július közepén Ábrahám Levente kaposvári muzeológus és lepidopterológus (lepkész), valamint egyik tanítványa, Czigány Boglárka három példányt észlelt Páka környékén. Tapasztalataikat a „Nappali lepkék diverzitásának vizsgálata három jellegzetes göcseji élőhelyen” című tudományos értekezésben adták közre. Később a Keszthelyi-hegység természetvédelmi vizsgálatai során Ábrahám Levente és Kondorossy Előd egyetemi tanár és entomológus (rovarász), mint a térség aktuálisan veszélyeztetett fajára hívta fel a figyelmet.

Kutatási jelentésükben a következőket jegyezték le a faj térségbeli jelenlétéről: „A Keszthelyi-hegységben csak a nagyobb erdőtömbök belső részein él. Itt előfordulási helyei napsütötte patakvölgyek, erdei utak. Ismertté vált előfordulási helye a Kovácsi-hegy, Rakottyás-tó.”

Scherer Zoltán letenyei biológus lepkészeti megfigyelései is a 2000-es évek elejéig datálódnak vissza. Az ő elmondása alapján, Tormaföldén a Vétyemi-erdőben, továbbá Tornyiszentmiklóson, illetve a Zajk és Letenye környéki erdőkben, valamint a letenyei szőlőhegyen minden éven előkerült egy-két példány. Utóbbi helyen egy alkalommal a lepke a pince falának málló vakolatán szívogatott.

Az Apatura iris különleges és védett természeti értéket képvisel Magyarországon. Ennek ellenére mindenütt vészesen fogyó állományát akarva-akaratlanul is pusztítjuk. Életterét az intenzív erdőgazdálkodás, míg magát a lepkét elsősorban a megnövekedett gépjárműforgalom tizedeli. Zalából már lényegében eltűnt, egy-egy felbukkanó példánya különlegességszámba megy. Nagy kár lenne, ha utolsó hazai mentsváraiban is hasonló sorsra jutna.