Évszázadok a Szévíz völgyében – 750 éves Kisbucsa

Sok évszázada már, hogy a Szévíz völgyének egyik lankás dombhátán megbúvó, kicsi, zalai falu nemesemberei izgatottan várták, hogy a király által kiküldött bírák milyen döntést hoznak elvesztett birtokaikat illetően. Érthető, hiszen a kor embere még igen ki volt szolgáltatva a természeti viszonyoknak, élete, megélhetése fölöttébb függött a megművelt föld nagyságától. Még élénken élt emlékezetükben a szörnyű tatár pusztítás, ami után szinte mindent elölről kellett kezdeni, a személyes javak védelme tehát különös jelentőséget kapott. Az országban IV. Béla király uralkodott és 1268-at írtak. A hír hamarosan meg is érkezett: a megye élén álló ispán, Csák bán tudatta velük, hogy a mások által jogtalanul elfoglalt birtokaikat mind visszakapják, sőt, a biztonság kedvéért a falu pontos határait írásban is rögzítették. Így keletkezett az az oklevél, amelyben a késői utódok először találkozhatnak „Bocha” formában a mai Kisbucsa nevével.

Az Árpád-kori falu azonban nem a jelenleginek a helyén volt, hanem attól nem messze, az ún. fölsőbucsai domboldalon. Ezt a Bucsát Egyházasbucsának hívták. Neve jelzi, hogy templommal is rendelkezett, amelyet 1337-ben említenek először, Szent György tiszteletére szentelve. Létezett azonban egy másik Bucsa is, amely nagyjából a mai Kisbucsa területén feküdt, és az egykorú forrásokban Petőbucsaként emlegetik. Nincs kizárva, hogy a két Bucsa ugyanazon településnek nem egészen összeépült részét képezte. Az 1532-ben Kőszeg felé vonuló török csapatok felégették a környéket, az itt lakók közül egyre többen elmenekültek, a XVI. század végére mindkét falu üres pusztasággá vált.

A jelenlegi Kisbucsát a régi Petőbucsa helyén 1735-ben 12 család alapította. A területet akkor sűrű erdőség borította, a házhelyeket kemény munkával alakították ki. Egyházasbucsa nem települt újjá. Az ottani földeket a XVIII. század közepe táján nemesapátiak szerezték meg. A Petőbucsa helyén újjáépült Bucsának az 1848-as jobbágyfelszabadításig több földesura is volt, köztük a hosszabb ideig birtokos Zalabéri Horváth családot érdemes megemlíteni. A jobbágyfelszabadítás végrehajtásakor viszont már a Dőryekkel egyezkedett a falu népe. A legelő elkülönítést és a tagosítást különösebb perlekedés nélkül, sikeresen el is végezték. A bucsaiak még a múlt század első felében is szinte kizárólag mezőgazdaságból éltek. A két világháború között a környéken lévő nagyobb birtokosok (a Bosnyák, a Csertán család és Nagy Pál uraság) állandó munkaalkalmat, jó kereset kiegészítést biztosítottak az itt élőknek.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején a falu öt honvédet adott a hazának. Az 1850-es évek vége felé a Kisbucsához tartozó Szenttamáspusztán telepedett le, és itt élt 1888-ban bekövetkezett haláláig a szabadságharc több fontos hadműveletében részt vevő, Kerkápoly Mór honvéd őrnagy. Az aradi hadbíróság ezért először halálra ítélte, majd a börtönben töltött két és fél év után kegyelmet kapott.

Egyházasbucsa pusztulását követően az újjátelepült bucsaiak nem építettek maguknak templomot, a falu Búcsúszentlászló fiókegyháza lett. Az iskolai oktatásról már a XVIII. század közepétől vannak adatok, Bucsának ez időtől kezdve csaknem folyamatosan volt tanítója. A ma római katolikus imaházként funkcionáló egykori iskolaépületet 1895-ben emelték, 1941-ben a gyereklétszám növekedésével újabb iskolát épített a falu, amelybe 1998-ban csengettek be utoljára.

A lakosság mindkét világháborút kellően megszenvedte. A hősi halált halt falubeliek nevét az iskolaépületen elhelyezett emléktábla, illetve a főtéren álló emlékmű örökíti meg. Az 1956-os forradalom idején itt is létrejött a 13 tagú forradalmi tanács, amely megszervezte az élelmiszer-szállítást a Budapesten küzdők részére. Tragikus módon, a zalaegerszegi békés tüntetőkre az ottani Megyei Pártbizottság épületéből leadott lövések egyik halálos áldozata Németh Imre, kisbucsai lakos lett.

A tanácsrendszer létrejöttével 1950-től 1970-ig Kisbucsa önálló tanácsú községként működött, 1970-től Búcsúszentlászló Községi Közös Tanácsának társközségévé vált. Az első termelőszövetkezet „Szebb Élet” néven 1959. december 1-jén alakult meg. Ez 1973. január 1-jével beolvadt a búcsúszentlászlói Szévízvölgye Mezőgazdasági Termelőszövetkezetbe.

A tsz-szervezést követően az emberek fokozatosan felhagytak a földműveléssel, és inkább a közeli megyeszékhelyen vállaltak munkát. A virágzó kis háztáji gazdaságokban azonban még sokáig megtermelték a család ellátásához szükséges gyümölcs- és zöldségféléket, a húst és a tejet, a szőlőhegyeken pedig a bort. A városban dolgozók kezdetben a községtől mintegy 2 km-re lévő vasútállomásról jártak munkába, helyzetükön sokat könnyített az autóbusz-hálózat későbbi bővülése.

Az 1989-es rendszerváltást követően Kisbucsa sokat fejlődött. Kiépültek a modern közművek, az utcák, a ház körüli udvarok rendezettebbé váltak. Megújult a falu főtere, az önkormányzat és az orvosi rendelő épülete, rendbe tették a temetőt és környékét, a ravatalozót stb. A régi iskolaépületek tatarozás után új funkciót kaptak, ma imaházként, illetve könyvtárként, tornateremként és különféle közösségi rendezvények színtereként szolgálják az itt élőket.