A kommunizmus áldozatai a Balaton vidékén - a történész tollából

Az egyik ilyen történet a balatonfüredi illetőségű Vaszary Gáboré, aki szinte még a felnőttkort sem érhette meg. Vaszary Ernő egykori füredi fürdőigazgató fogadott unokája sok szállal kötődött Füredhez. Sokan ismerték, kiváló vitorlázó, válogatott úszó, szertornász, lovagló, öttusázó volt. Budapesten a bencéseknél tanult, de érettségi után csak segédmunkás lehetett. 1951-ben külföldre szökött, így került kapcsolatba Münchenben egy kommunistaellenes szervezettel. Beszervezése után visszaküldték Magyarországra, majd augusztusban Balatonfüredről indulva társaival együtt ismét Ausztriába ment. Azonban itt az osztrák csendőrség átadta őket az ott állomásozó szovjet katonáknak. Innen már egyenes út vezetett az ÁVH börtönébe. A Budapesti Katonai Bíróság 1952-ben Vaszary Gábort és Jezernszky Ottót halálra ítélte. Az ítéletet a Fő utcai börtön udvarán 1952. október 10-én este végrehajtották. Sírhelyük ismeretlen. Balatonfüreden 1993-tól tábla és utcanév őrzi a fiatal fiú emlékét, a táblán az alábbi beszédes felirat olvasható: „Tőrbe csalhatták, / Halálba küldhették, / De meg nem törhették. / Hazámért tettem.”

Tudjuk, a kommunista diktatúra nemcsak koholt ítéletekkel, vádakkal vehette el egy ember, egy család életét, hanem azzal is, ha megfosztotta a családi vagyontól, az évtizedek alatt felépített gazdasági lehetőségektől. Így Brázay Zoltán híres és tehetős nagyvállalkozót is, aki 1938-ban megvásárolt balatonarácsi birtokán mintagazdaságot létesített. Az itt megépített kései Bauhaus stílusú Brázay-villa a korszak egyik legnevezetesebb és legérdekesebb épülete lett. Brázay Zoltán saját költségén építtette ki a Füredtől a birtokáig vezető másfél kilométeres utat, 1940-ben pedig a víz- és csatornahálózatot a vele kötött szerződés alapján vezették el Arácsig. Brázayt aztán 1948-ban minden vagyonától megfosztották, 1951-ben bekövetkezett haláláig lánya badacsonyi házában húzta meg magát. Borozótulajdonosok lettek a bazalthegyen, de a családtagok az apa halálát követően pár éven belül szintén elhunytak. A füredi villa az elkobzása után az MDP, majd az MSZMP szigorúan zárt és őrzött üdülője lett. Rákosi és Kádár is nyaralt itt. A művészeti alkotásokkal, szobrokkal, freskókkal teli villát a pártállami diktatúra korifeusai az 1980-as években kifosztva és lepusztítva hagyták az utókorra. Sajnos az épület már nem áll.

Ma már ismert tény, hogy a tónál – Recsk, Tiszalök, az ismert helyszíneken kívül – is működtek munkatáborok. A vidék ma már elfeledett egyik munkatábora a badacsonyi bazaltbányánál működött, 1949 és 1954 között. Napjainkban kevés forrás tudósít minderről, a túlélők száma is megfogyatkozott. Rendhagyó módon – ha nem is a munkatáborról szól közvetlenül -, de Bacsó Péter Nyár a hegyen című filmjének egyik szereplője a munkatábor foglya volt. 1949 tavaszán a Badacsony egyik legszebb kilátópontján, a régi bánya 70-80 méter magas sziklafalai alatt szögesdróttal körülvett, szigorúan őrzött tábort létesítettek a kőbányában dolgoztatott foglyoknak. A tábor magja egy elhagyott bányászlakás volt, ebben volt az iroda, a raktár és az őrség helye, a mellé épített lapos tetős, L alakú, börtönszerű épületben pedig a rabokat zsúfolták össze. Badacsonyon kívül Balatonfenyvesen működött a KÖMI (Közérdekű Munkák Igazgatósága) 401 nevű tábor. 60 személyes barakkokba 120 személyt szállásoltak el és összesen 2500 – politikai – elítéltet dolgoztattak embertelen körülmények közt a balatoni „Berekben”. Feladatuk a Balaton-nagybereki Állami Gazdaság fenntartása, valamint a balatonfenyvesi gazdasági vasút megépítése volt. A sok ezer fogvatartott között itt dolgoztatták Szász Endre Munkácsy-díjas és Vörös Géza festőművészeket. Szász Endre egyik feladata volt, hogy a propaganda ünnepségekre megfesse a kommunista diktátorok portréit. Vörös Géza egyik közismert alkotása ma is látható az imre-majori kultúrházban: Balatonfenyves tűnik fel nagyméretű képén.

Némi reményt az 1956-os forradalom és szabadságharc hozhatott csak. A forradalom napjaiban a keszthelyi Georgikon diákjai úgy gondolták, hogy a pár napnyi szabadságot és dicsőséget szoborállítással örökítik meg. Megkeresték Marinkay István amatőr szobrászt, egykori recski rabot, aki éppen a munkatáborban szerzett porckorongsérvét gyógyíttatta Hévízen, hogy készítsen nekik forradalmi szoboralakot. Marinkay 1956. november 1-jén éjszaka el is készült azzal a gipszszoborral, amelyet a keszthelyi Fő téren állítottak fel. Az előredőlve zászlót tartó „fehér embert” magas téglaoszlopra helyezték. Modellje Oravecz István egyetemi hallgató volt, A keszthelyi fehér ember 1957 januárjáig állhatott, napjainkban a keszthelyi Balatoni Múzeum relikviaként őrzi. Ez volt az egyetlen emlékmű, amely a forradalom alatt az elesett forradalmárok tiszteletére készült. A talapzaton örökmécses égett, rajta a felirattal: „1956. október, az elesetteknek az élők, akik talán holnap halnak meg a szabadságért.”

A megtorlás a Balaton vidékét sem kerülhette el. A korabeli visszaemlékezések alapján a balatonkenesei Honvéd üdülőben a szabadságharc leverését követően kommunista „halálosztó brigád” működött. Akit oda hurcoltak, élve nem nagyon került ki onnan. Erről szól Sónyi G. András memoárkönyvének egy részlete, miszerint: „…a forradalom leverése óta nap mint nap jönnek ide gépkocsik. Rabszállító autók, vagy zárt utasterű katonai járművek, és ezekkel rabokat hoznak. A Honvéd üdülő egy része el van kerítve, és ez a kerítés katonák által őrzött terület, ahová külső, polgári dolgozóknak bemenni tilos. De annyit tudnak, hogy ezek a gépkocsik megérkeznek, hozzák a rabokat, akik innét soha többet élve nem távoznak. A géppuskasorozatokat nap mint nap, vagyis éjszakánként lehet hallani…”

De ne feledjük el azt sem, hogy a diktatúra nem csak emberek ellen fordult, nem csak közösségeket rombolt le, hanem a történelemi egyházak képviselőit és emlékhelyeit is el akarta törölni a föld színéről. Volt, ahol ez sikerült is, gondoljunk csak a tihanyi kálvária szomorú históriájára. Az 1927-ben felszentelt tihanyi kálvária története történelmi jelentőségű, ugyanis a korábban Tihanyban menedéket lelő IV. Károly egykori magyar király tiszteletére állították. A Kálvária az uralkodó és a magyarság Trianon utáni keresztútját is szimbolizálta. Az egyes stációk a vármegyéket jelképezték. A tihanyi Kálvária túlélte a második világháború végének pusztítását. A kommunizmus idején a körmeneteket itt is betiltották és az országban egyedülálló módon, felsőbb utasításra 1960. május 3-án néhány nap leforgása alatt, szinte barbár módon elbontották. A kőkeresztek Zalaszentgrótra, majd Sümegre kerültek, ahol napjainkig láthatók. A rendszerváltoztatást követően Tihanyban újból kezdeményezték a kálvária felállítását, végül 2013-ban szentelték fel, rekonstruálva a régi stációkat, kereszteket és corpusokat.

A Kommunizmus áldozatainak emléknapján, még ha fájó és nehéz is, de érdemes ezeket a történeteket felidézni, hogy a diktatúra embertelen bánásmódja mögött meglássuk az embert, az emberi történeteket, az emberi nagyságot, hiszen ez adhat erőt a jövőben számunkra is az áldozatok szellemi örökségének megőrzésére, a méltó folytatásra, az emlékek ápolására.

dr. Kovács Emőke