Nem „veszett el”, ha keresték – csak focizott Szegedi Anita

Zajlik a katari világbajnokság, Szegedi Anita pedig nem titkolja, követi a fiúk játékát is.

– Szeretem a nemzetközi futballt, a Barcelona a kedvenc csapatom, korábban pedig a francia válogatottnak drukkoltam. Elsősorban Thierry Henry miatt, ugyanis megfogott az az elegancia, ami a játékából sugárzott. Akkor lettem Barca-drukker is, amikor odaigazolt – vallotta be Anita, amikor találkoztunk.

Kevés olyan kitartó női futballista van Zalában, mint ő, hiszen számos csapatban megfordult, de csak és kizárólag megyén belül. Játszott a megyei bajnokságban, de az NB I-ben is, most pedig az NB II-ben szereplő ZTE FC oszlopos tagja.

A labdát – képletesen – visszalőttük vele az időben, és azt mondja, úgy emlékszik, amikor általános iskolás lett, onnantól focizik, pedig a családban nem volt senki, aki – úgymond – megfertőzte volna ezzel a játékkal.

– Ahol gyerekkoromban laktunk, több lépcsőház is volt a tömbben, és a fiúk általában fociztak – meséli. – Nem voltam az a babázós típus, úgyhogy focizni kellett, ha másokkal nem, hát a srácokkal. A Petőfi-iskolába jártam, volt, hogy a tanító néni azt hitte, elvesztem, hiszen a lányok között keresett, miközben hátul, a pályán rúgtam a labdát a fiúkkal. Majd’ mindegyikük a Zetében játszott, tulajdonképpen tőlük tanultam, tőlük lestem el a játék alapjait, hiszen tizenöt éves koromig nem volt edzőm. Akkor kiszúrtak, hogy van egy lány a csapatban, aki ügyes, és Botfára hívtak, ahol a megyei bajnokságban kezdtem. Korábban nem is tudtam róla, hogy létezik ilyen bajnokság itt Zalában...

Botfa után a Landorhegyi LSC, aztán a Nagykutas, a Nagypáli, majd a ZTE következett pályafutásában. Azt, hogy miért szeret játszani, elsőre kissé nehezen fogalmazta meg. Illetve kereste azokat a szavakat, amelyekkel a legjobban ki tudja ezt fejezni. Jóllehet védőként játszik, és általában ehhez a poszthoz a szigorúságot párosítják, ő viszont inkább halk szavúnak jellemzi magát.

– Nem érzem magam hangadónak, az viszont jólesik, ha a fiatalok meghallgatnak, és megköszönik. Az idősebbeknek meg nem hiszem, hogy nekem kellene tanácsot adni, nem mintha azt gondolnám, hogy a szavaim leperegnének róluk. Az az igazság, hogy én inkább játszani szeretek! – vallott hát színt ebben a kérdésben Anita. – Szívesen megnézem mások meccsét is, de a pályán mégiscsak jobb. Rengeteg élményt ad a játék gyerekként is, de amikor már benő az ember feje lágya, akkor még jobban értékeli ezt. Hogy el kell fogadni egy csapatban a különbözőségeket, hiszen mindenki más. Vannak aztán helyzetek, amelyeket profi szinten talán nem is tartanának említésre méltónak, de nekünk óriási élményt adnak. Csak egy példa: amikor az NB I-ben szerepeltünk a Páter Fit-Well Nagypáli csapatával, osztályozót vívtunk a Győri ETO-val a bent maradásért. Az első meccsen idegenben kikaptunk, aztán a visszavágón becseréltek, mondván, ha jönnek a büntetők, én is ott legyek. Végül nem a tizenegyesek döntöttek, hanem a hosszabbítás száztizenkilencedik percében egy beadás utáni fejes, amit én szereztem... Nyertünk, és ezt követően léptünk át a ZTE-be, ősztől az NB II-ben indultunk. Az a gól nekem így örök élmény.

Az a bizonyos labda pedig visszaérkezett a jelenbe. A civilben gyermekvédelmi ügyintézőként dolgozó Szegedi Anita szerint ma a női futballban egészen mások a lehetőségek, mint akár csak tíz, vagy tizenöt éve.

– Ma sokkal elfogadottabb az, ha egy lány focizni akar, vagy éppen egy futballcsapatban játszik – említi. – Ez mindenképpen pozitív irányú elmozdulás, és senki nem nézi már csodabogárnak a lányokat, ha éppen futballoznak. Nagyon sok tehetség van közöttünk, ezt ki merem jelenteni.

A férfi futballt követi, viszont nem vallja magát rajongónak. Egy aktuális tippre azért vállalkozott: – Szeretném, ha ezen a vébén argentin- brazil döntő lenne, mert szeretem a játékukat – mondta még a világbajnokság legelején. – Igaz, ha a spanyolok is odaérnének a végére, azért az sem lenne baj…