Zalabér idén ősszel ünnepli az első írásos említésének 775. évfordulóját

A lankás dombok mellett kanyargó Zala folyó környékén már az újkőkorszak végén megtelepedett az ember. Erdőt irtott, mocsarat csapolt le, fából, nádból házat épített. Földet művelt, állatokat tenyésztett. A bronzkorszakban már népes falvak alakultak ki a környéken. A kelták megjelenésével itt is elterjedt a vasművesség tudománya. 

A Krisztus születése utáni évtizedekben a rómaiak vették birtokba a vidéket. A korszak kereskedői a Zala folyó völgyében kereskedelmi utakat alakítottak ki, melyeken élénk forgalom zajlott, és elterjedt a kereszténység is. A Zalán át­ívelő híd építésekor, 1954-ben nagy méretű márvány római sírkövet és néhány sírt találtak. A leletek alapján itt egy kisebb település volt a 3–4. században. 

A rómaiakat a népvándorlás vihara elsöpörte, helyüket a 6. században az avarok vették át. Az Avar Birodalmat Nagy Károly frank császár hadjáratai a 8. század elején felszámolták. Egyes kutatók néhány frank oklevél alapján a Zalabérrel határos Csúszó domb tetején, ahol egykor Zalaszeg falu állt, frank templom maradványait sejtik a föld alatt. A területet „Salapiugin” településsel vélik azonosnak. Régészeti feltárás még nem folyt, így nem tudjuk pontosan, mit rejt a föld. 

A 9. században Árpád magyarjai vették birtokba a vidéket. A 12. században a Türje nemzetség birtokában volt a terület. 775 éve, 1247. szeptember 22-én oklevélben jelenti a veszprémi káptalan IV. Béla királynak, hogy a türjei Szűz Mária-egyházat beiktatta Barlabáshida (ma Pakod, Újfalu) birtokába. A birtok határait egyúttal a szomszédok jelenlétében megjárták, és megjelölték. A határok megjelölésénél szerepel a Barlabáshida birtoktól keleti irányban VILLA BEER (Bér falu) birtokra vezető út is. A Türje nemzetség két ágra szakadt, egyik Szentgrótinak, másik Bérinek nevezte magát.

A Béri család a Nemestemetőben építette ki első birtokközpontját. Itt fából, kőből tornyot épített magának, és az építményt földsánccal erősítette meg. A Béri család a gyakori belviszályok miatt 1507-ben (515 éve) engedélyt kapott II. Ulászló királytól, hogy udvarházát (mely a mai Zala hídfő környékén volt) megerősíthesse. Ebből alakult ki később a Béri-végház (törökkori vár). Az 1550-es években fiúágon kihalt a Béri család, birtokán a leány­ági örökösök osztoztak. 

Az 1610-es években az Ányos család birtokolta Bér jelentős részét. A végházat is ők irányították. A törökök gyakran portyáztak a vidéken. 1644-ben megtámadták a várat is. Az összecsapásban 20 magyar katona esett el. 1690-ben felszabadult Kanizsa, a kis zalai végvárak, köztük Bér is elvesztette katonai jelentőségét. 

A 18. század elején, házasság révén a Horváth család lett a falu birtokosa. Lebontották a végvárat; köveinek felhasználásával a század végére szép barokk kastélyt építtettek. A község mezővárosi rangot kapott, lakói a földművelés mellett kézművesiparral és kereskedelemmel is foglalkoztak. Ebben az időszakban több zsidó család is letelepedett a környéken. Takácscéh is alakult. 1848-ra vásártartási jogot kapott a település. A 18. századtól kezdte a falu a Zalabér nevet használni.(A Zala előtag a földrajzi elhelyezkedésre, a Bér-utótag a falu első birtokos családjára utal.) 

1809-ben elérte a területet a napóleoni háborúk szele. Jókai Mór Névtelen vár című regényében részletesen ír az eseményről. A reformkori küzdelmektől is hangos volt a vidék. A falu birtokosa, zalabéri Horváth János, Deák Ferenc barátja országgyűlési követként harcolt az új eszmékért. Fia, zalabéri Horváth László honvéd őrnagyként fejezte be a szabadságharcot. Másik fia, zalabéri Horváth János a kiegyezés után a közös hadseregben tábornoki rangig vitte. 

1848 után a falu gyorsan polgárosodott, a környék egyik gazdasági, közlekedési központja lett. Olvasókör, tűzoltóegylet alakult, területét gyorsan elérte a vasút is. Az 1914–1918-as világ­égés sok áldozatot követelt a községtől. A 20-as évek gazdasági nehézségei után gyorsan talpra állt, a vidék egyik iparos települése lett. Házasság révén a zsidó eredetű Gutmann család lett a földbirtokos az 1890-es években. A család politikai okokból 1938-ban Svájcba távozott, kastélyukat az állam vette birtokba. 

1940–1944 között lengyel tiszti menekülteket szállásoltak el itt. A háború gyilkos vihara 1944 őszén, 1945 tavaszán érte el a vidéket, sok polgári és katonaáldozatot követelt. 1950–1990 között a községnek sikerül megőrizni központi szerepét. Tsz-tanács alakult. Az új rendszernek viszont a kastély áldozatul esett. Az 1989-es rendszerváltozás után gazdasági visszaesés következett be, amelyet csak szívós munkával sikerült felszámolni.