Barangolás a Cres szigetet átszelő 45. szélességi körtől északra, illetve délre

A minap az állami televízióban mutatták be a 408 négyzetkilométernyi térség rejtett értékeit. A látnivaló emlékeztetett arra a nyárra, amikor évekkel ezelőtt épp e szigeten ismerkedtünk meg egerszegi ismerőseinkkel. Azóta bármikor is összefutunk velük a városban – mint ahogy minap télvíz idején történt –, mindig fölemlegetjük a régi időket. Amint tudjuk róluk: csak a kilencvenes évek háborúja tartotta vissza őket az Adriától. Két évet ki is hagytak akkor, aztán nem bírták tovább nélküle, kész elvonási tünetiek voltak, szinte depresszióba estek. Ezt elkerülendő minden nyáron rendre útra keltek oda, kivéve tavaly és tavaly­előtt, amikor a koronavírus-járvány szólt közbe. Ahogy mondják: az idén viszont ha törik, ha szakad, délnyugat felé veszik az irányt. 

Megszállottjai a horvát Adriának. Ahogy egykoron is fogalmaztak: jártak már Spanyolországban és Franciaországban, ám sem Katalónia, sem az Azúr-part nem nőtt annyira a szívükhöz, mint a „Jadran”. Úszni, megmártózni szeretnének a számukra gyógy­vízként szolgáló kékségben, miközben bejárják a part menti vidéket. Gondolatban én is útra kelek, no nem a felkapott, ismert helyekre, hanem amelyek a nagyok árnyékában húzódnak, ám látnivalóban, élményben versenyre kelnek velük. Eszembe jut a fentebb emlegetett ismerőseim – a tanár feleség és orvos férj – egykori okfejtése. A doktor úr szerint az őstenger vize biológiailag, kémiailag, pH-értékben hasonlít az ember vérplazmájához. A fontos elemek, a nátrium, a kalcium, a magnézium, a kén, a klórsók és a foszfor megtalálhatók mindkettőben – többségük ugyanolyan koncentrációban. Nem véletlen, hogy a görög filozófus, Platón már Krisztus születése előtt hirdette: „A tenger vize elmossa a bánatunkat, visszaadja egészségünket.” Az erre alapozott gyógymód modern kori neve tha­lasszo­terápia. 

Gondolatban végigjárom e jótékony hatással bíró vidéket! Képzeletben magam elé idézem, bebarangolom a helyeket, ahol egyszer már jártam. Ehhez a Cres városához (szigorúan C-vel írandó és ejtendő, nem K-val) közeli 45. szélességi kör kitűnő kiindulópontnak kínálkozik. A metszési vonal földrajzi helyét út menti tábla jelzi. Innét egyforma távolságra vagyunk az Egyenlítőtől és az Északi-sark­tól. Ha már a zöld ökoszigeten járunk, kihagyhatatlan az északi csücsökben megbújó Beli nevű apró falucska. A legenda szerint a település IV. Bélától kapta a nevét. A második honalapítónak tartott Árpád-házi királyunk a tatárjárás idején menekült az elhagyatottnak hitt, de biztonságos Cres szigetre. A legenda szerint a helyiek annyira megkedvelték a koronás főt, hogy róla nevezték el a települést, így lett Beli. Egy itteni lelkes kőfaragó, amolyan naiv művész módján, megformázta a királyi felség fejét, amely a falu főterén álló épület falát díszíti. 

Még egy magyar, igaz, prózai vagy gasztronómiai vonatkozás a környékről. A horvát Saint-Tropez-nak tartott, igaz, annál sokkal parányibb, ám ugyancsak festői szépségű Valunban fiumei (rijekai) szobakiadóval hoz össze a sorsunk. Az asszony, megtudván, honnét jöttünk, „madarica” nevű süteményt emleget, ami nem más, mint a mi hatlaposunk. Miközben vele beszélgetünk, hatalmas szárnyú, fehér fejű, fakó testű saskeselyű húz el fejünk fölött a magasban. A környék madara szárnyának a fesztávolsága a két és fél métert is meghaladja, ám méretei ellenére sohasem támad élő állatra, csak az elhullottakat takarítja el. 

A mitikus szélességi körtől északabbra autózunk, a mondén, előkelő Abbázia árnyékába, Moscenica településre, amely ódon épületeivel valóságos múzeumfalu. Ki hinné, hogy e békés hely hajdanvolt lakói, a liburnok vakmerő kalózok hírében álltak, gyors hajóikon távolabbi vizekre is merészkedtek. Csak egy ugrás innét a Krk sziget, s ott is a nevében ugyancsak sok mássalhangzóból álló Vrbnik, a zegzugos, végig a hegytetőre kapaszkodó utcáival és reneszánsz épületeivel. Még szerencse, hogy a gyaloglástól kitikkadva a helyiek kitűnő, üde fehérborával, a zlahtinával frissülhetünk föl, amelyet lépten-nyomon kínálnak utcai kimérésekben. Délebbre, már Dalmáciában a pityókás nevű dingac a nyerő itóka, amely a mi bikavérünkre hasonlít. A horvátok nedűje a napfényben gazdag, egymáshoz közeli Brac és Hvar szigeten termő mali plavac (kis kékség) szőlőből készül. Bracról három hely is beugrik. Az egyik a nevében is bájos Milna (a nőnemű szó jelentése: kedves), a hosszú part menti promenáddal, a szebbnél szebb villákkal és hangulatos szabadtéri kávézókkal (horvát nevük kafici). Szívem csücske a sziget másik végében elterülő Sumartin, amely azonkívül, hogy itt köt ki a komp, más nevezetességet nemigen tud fölmutatni. Hogy mégis visszagondolok rá, az a neve, amely egy betűt kivéve megegyezik szülőfalum horvát nevével: Sumarton, azaz Tótszentmárton. Földijeim megpróbálkoztak, hogy testvértelepülési kapcsolatba lépjenek a tengerpartiakkal, ám eddig nem jártak sikerrel. 

Brac szigeten kihagyhatatlan a híres, Aranyszarv nevű, apró kavicsos, hosszan elnyúló föveny a strandjával. Itt is a bűbájos városka ellenkező, csendesebb végében parkolunk le. Apró félszigeten fekszik a Domonkos-rendi szerzetesek kolostora, amelynek néhány szobáját nagyon kedvező áron kiadják (kiadták) a turistáknak. Olyan apartmant sikerült kifognunk, amelynek falát tengervíz mossa. Paradicsomi állapot: lágy hullámverés hangjaira ébredünk és fekszünk! Kétszer is megfordultunk itt, s akár harmadszorra is visszatérnénk. Interneten rákeresek az idei árakra, amitől lelombozódom. Megfizethetetlen a megszentelt hely, amióta külső vállalkozó működteti az apartmanokat. 

Olcsóbb szállást keresünk a szomszédos szigeten, no nem az annak nevét viselő, módfelett felkapott Hvar városában. Úttalan utakon Jelsából tartunk nyugatnak. Az egysávos, kőzúzalékkal borított út az egykori skót mérnök, McAdam eredeti találmányát idézi. A helyiek zergejárta jelzővel illetik, ami a szerpentinekre és a szakadékok sokaságára utal. Miután igen szűk, akkor van baj, ha szemben jön valaki. Ilyenkor az egyiknek félre kell húzódnia, hogy a másik továbbaraszoljon. Az alig hat-hét kilométeres szakaszt alagút is nehezíti. Ennek hossza másfél kilométer, szélessége 2,3 méter, úgyhogy egy szélesebb járgánnyal képtelenség lavírozni a sziklafalak között. Piros és zöld lámpa jelzi, ki várjon az egyik oldalon, és ki mehet másik irányból. Örökkévalóságnak tűnik, mire átvergődünk a túloldalra, Zavala nyaralóhelyre. Odaérve örömünkben (vagy kínunkban?) nekikezdünk az ismert, a település nevével alliteráló dalba: „Se veled, se nélküled…”