A sokcsillagos adriai hotel, sokkoló múlttal

Tökéletes hely a pihenéshez, nem véletlen, hogy a diktatúra egykori elitje e dekoratív helyet nézte ki magának. Magam elé idézem a nyaralásra ideális környéket, ahol többször is megfordultam, az aprókavicsos, rejtett strandokat, elzárva a (zajos) külvilágtól. A háttérben mediterrán fenyőerdő, fölötte a Biokovo hegység ormai a meredek falú, szűk sziklaszorossal. A plázs és a hegy között az ominózus hotel uralja a terepet. Az építményben a jugoszláv időket szimbolizáló falfestmény került, amely a déli szláv népek egységét, testvériségét jelképező kólóját, körtáncát idézi fel. Mint oly sok minden belülről, ez is az enyészetté lett.

A létesítmény a rezsim büszkesége volt, a prosperitás, a gazdagodás kifejezője akart lenni. Aztán jött a kilencvenes években a háború, vele együtt a pusztulat. Az egész kívül-belül elhanyagolt állapotban leledzett, fosztogatók kedvelt célpontja lett. A hívatlan látogatók vittek mindent: burkolólapokat, elektromos vezetékeket, csillárokat, bútorokat, kézműves termékeket, műalkotásokat. Lába kelt a bárpultnak és a recepciónak. .Bár papíron voltak gazdái, ám a tulajdonosok évente váltogatták egymást, nem egy köztük a bontás mellett kardoskodott. Az ügy az ottani rendszerváltás („tranzíció”) sikertelenségének a tükörképe.

A második világháború után vagyunk, Európa romokban hever, folyik a hidak, vasutak, lakóépületek, gyárak újjáépítése. Hotelekre ekkor még nemigen gondoltak a kontinensen – kivéve Jugoszláviát s annak biztonsági erőit. Az évszázad szállodájának a tervezésével a titoi állam elismert, s az ország határain túl is jegyzett, Krk szigetről származó Branko Bon-t bízták meg.

Ekkor még ezrével tartottak a partizánok által ejtett német hadifoglyokat, akiket az új államalakulat rabmunkára fogott. Szarajevóból szállították át őket. Ezzel kapcsolatban egy tíz évvel ezelőtti horvát újságcikkre lelek, amelyben bizonyos Hans Lang orvost szólaltat meg a szerző. A fogoly 19 éves ifjúként „csatlakozott” a szállodaépítőkhöz. Elmesélte: a fogvatartottaknak rezesbandájuk volt, rendszeresen zenéltek a helyieknek, s barátságos futballmeccseket is játszottak velük.

A szőke hajú „Bjondi Hans” – ahogy a helyiek hívták – 1949 -ben szabadult a fogságból. Négy évre rá feleségével együtt turistaként visszatért Tučepibe, ahol felkereste régi ismerőseit. Ezt követően minden év nyarán abban a szállóban vendégeskedett, amelyet a két kezével ő is épített, miközben az egykori fegyveres partizánok vigyáztak rá, akik később aztán pincérként kiszolgálták. Az abszurditás hű tükörképe a 20. századi Kelet Adrián… Alighanem az úgynevezett Stockholm-szindróma esetével állunk szemben, amelynek lényege, hogy túszok, a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek esetenként szimpátiát kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt. Ez olyankor fordulhat elő, amikor a sok bántalmazás mellett a rab, miközben teljesen ki van szolgáltatva fogvatartójának, figyelmet, felületes kedvességet tapasztal részéről.

A hotel az átadását követően szigorúan zárt létesítményként szolgált a rendőri elit számára, amolyan team building (csapatépítő) tréningek, vagy még inkább dínom-dánom céljaira. Földi halandó csak ritkán közelíthette meg, egyébként is rossz minőségű makadámút vezetett hozzá, bárkával lehetett oda jutni a külön e célra kiépített kikötőben.

Az ekkor még jelentéktelen település lakói juhászkodással és más mezőgazdasági tevékenységgel, olajfák gondozásával foglalkoztak. Közvetlenül a parton alig néhány nyaraló állt. Miután a földművesek ráébredtek lakóhelyük más természeti értékeire, a hegyről partközelbe költöztek, a turizmus felé fordultak. Többen a luxushotelben kaptak munkát. Ott, ahol a szocialista Szlovéniából, Zágrábból, Boszniából és Szerbiából érkező „önigazgató elvtársakat” szolgálták ki. Később, az ország nyitásával a nyugat felé, mind több tehetős német és osztrák vendéget fogadtak. A hatvanas évektől tömegturizmus uralja el az Adriát, ám Tučepi megtartotta a többség számára megfizethetetlen előkelőségét. Legfeljebb a szórakoztatóipar nagyágyúi fordultak meg itt.

És akkor jött a fatális háború a kilencvenes években. Bosnyák és horvát menekülteket helyeztek el a szálloda szobáiban, amelyek igencsak amortizálódtak. 1996-ban kezdődött és igencsak elhúzódott az ingatlan privatizációja, tulajdonosok jöttek, mentek, litvánok, oroszok, horvátok. Majd mindegyikük a Bono művének bontása s a terület újrahasznosítás mellet kardoskodott

A hotel végül megmenekült, s legalább három történelmi korszakot ölel fel az utóbbi majd nyolc évtizedből. Így árulkodik a világháború utáni időszakról, a szörnyű totalitarizmusról, amely aztán átvedlett a „bonvivani” szocializmusba, és végül a sikertelen tranzakciós kapitalizmusba.

2017-ben arról cikkeztek a helyi és országos lapok, hogy a hotelben, amely Hans Lang keze-munkájának a nyomát is magán viseli, stratégiai partnere lett a német turisztikai mamutcég, (a TUI). Ezt követően, még a pandémia előtt, másodjára nyílt alkalmam Tučepibe jutnom. Megcsodáltam a megújult, nem épp szokványos, környezetéből kirívó turisztikai fellegvárat. A helyiek elmondták: örülnek a létesítménynek, hisz munkát ad nekik, ám elégedetlenségüknek is hangot adtak, amiért a nagyméretű terasz helyét úszómedence foglalta el, ahonnét kizárták őket. Amit ugyancsak sérelmeztek: az új tulajdonosok a szálló előtti strandra koncessziót kértek és kaptak. Egy időben a működtetők, hogy elkerüljék az átjárást lánccal torlaszolták el az odavezető utat, a hely tiltott övezetté vált. Akárcsak a kezdeti időkben, amikor lakattal és áthatolhatatlan kerítéssel zárták le, így elérhetetlen lett a földi halandók számára.

Szintúgy most, amikor igencsak megcsappan a bankkárnyája annak, aki ide tervez nyaralást…