Képzeletbeli utazás a hajdanvolt Monarchia osztrák és magyar üdülőhelyein

A televíziós látvány felhívás a táncra, kedvem támad útra kelni, ám mivel a pandémia miatt nem lehet, képzeletben végigjárom a korábban meglátogatott helyeket. A mi tengerünket, mert ahogy az öt római „remekjogász” egyike, Ulpinianus is megfogalmazta a III. században: mare quod natura omnibus patet, azaz a tenger természeténél fogva mindenki számára nyitott, feltéve, ha az illető meg tudja fizetni az utat és a szállást kunában vagy euróban. Szerencsére semmibe sem kerül egy virtuális körút a Monarchia egykori üdülőhelyein.

Nem csoda, hogy Bécsben nosztalgiáznak a k. u. k. (kaiserlich und königlich) császári és királyi idők iránt, amelyeknek 1918-ban vége szakadt. Ausztria nyomai persze a mai napig lépten-nyomon fellelhetőek épületek, utak, vasútvonalak formájában, mint ahogyan az egykori mentalitás is megőrződött. Az emberi lélekben élénken élnek a soknemzetiségű, soknyelvű – német, magyar, olasz, szlovén és horvát – birodalom emlékei. Lett légyen szó olyan helyekről, mint amilyen az olasz Grado, vagy Gorizia (német neve Görz), a szlovén Piran és a hozzá közel eső sótáblák, aztán lejjebb Póla a hadikikötőjével, ahol a korszak egyik legmodernebb, Szent István névre keresztelt tesztcsatahajója horgonyzott, de említhetném a klimatikus gyógyhelyként ismert horvát Lošinjt, avagy a Frangepánok örökségét, Krk szigetét.

A dokumentumfilmben az osztrák polgárságú, ám olaszos családnevű Christine Casapicola kalauzolja végig a nézőt. Őt több sikerkönyv szerzőjeként ismerik a német nyelvterületen. A bestsellernek számító trilógiájában érzelemdúsan írja le adriai élményeit, amelyek igazán hitelesen hatnak, hisz Bécs mellett az olasz kisváros, Cormons a második otthona. Ez Gorizia és Grado szomszédságában fekszik. Gradót nézte ki magának annak idején az osztrák szecessziós festészet jeles alakja, Josef M. Auchentaller, aki 1900-ban töltötte ott a nyarat először feleségével, majd életük végéig ottragadtak. Az élelmes Emma asszony egy lagúnasziget tulajdonosaként nyitotta meg a környék első panzióját, amely fokozatosan a szállodaipar zászlóshajójává fejlődött. A hotelt arisztokraták, politikusok, iparosok és nem utolsósorban a maler (festőművész) jó barátai keresték fel rendszeresen, akiknek ugyancsak kimeríthetetlen témaforrásként szolgált a magával ragadó, elbűvölő táj. A vállalkozó szellemű Auchentallerek életét regényben is megörökítette Cristine asszony.

Nem véletlen, hogy a tehetősebbek a tenger mellé költöztek. Vonzotta őket a mediterrán klíma. A kezdeti időkben nem is annyira a meleg, olykor forró nyár, inkább az enyhe tél. A szabadtéri fürdőkultúra csak később, a 20. század elején terjedt el. A dél-dalmát Hvar sziget jut eszembe, ahol a napsütötte nyarat, a forróságot elviselhetővé teszi az állandóan lengedező északnyugati szél, a misztrál. Volt időszak, amikor azt is vállalták az ottani szállodatulajdonosok, hogy a novembertől márciusig ködös vagy nulla fok alatti napokra szállásköltséget nem számítanak fel, arra az időre pedig, amikor nyáron több mint három óra hosszat esik az eső, a költségeknek csak a felét kérik. Minden rizikó nélkül tehették meg, hisz 1858, a helyi időjárási megfigyelések kezdete óta nem jegyeztek föl ködöt és fagyot, havat is csak nagy ritkán.

Kérdés, hogy a nagylelkű ajánlat mára is érvényes, amikor minden előfordul a klímában. A szigeten egyébként a napos órák száma 2700-2800 között mozog. Nálunk Magyarországon az éves átlag 1971-2000, Zalában ennél is kevesebb.

Az említett dokumentumfilm kitér a magyar Tengermellékre is, nevezetesen Crikvenicára. A városka az 56-os hazai események miatt is az emlékezetünkben él: itt rendezték be az egyik gyűjtőtábort, ahonnét hosszabb-rövidebb várakozás után nyugatra vagy a Tengerentúlra folytathatták útjukat a jobb életben reménykedők. Ennél felemelőbb emlékeink is akadnak erről a vidékről, amikor a nyolcvanas években, első autós nyaralásunk során Rijeka előtt balra kanyarodtunk a legközelebb eső Kvarner-öböl irányába. A templom névre (crkva) utaló Crikvenica régmúlt emléke az első ottani magyar szálló, amelynek építését József főherceg szorgalmazta, s az 1895-ös avatáskor az ő nevét vette fel. Tíz évvel később a Hotel Therapia gyógyszálló nevet kapta, amely több mint száz évig, egészen 2015-ig megmaradt. Ekkor egy tehetős osztrák vállalkozó vásárolta meg, s menten felújította, majd át is keresztelte (Hotel Kvarnerre), amit igencsak sérelmeznek a helyi lokálpatrióták. A szecessziós épület tervezője Höfler S. József budapesti építész. Miután egyfajta területmegosztás jegyében az osztrákok ezt a vidéket szánták a magyar befektetőknek (az övék Abbáziától északra eső környék lett), Alexander von Csilléry magyar nagybirtokos lett a gyógypalota gazdája, a szanatóriumi részleget pedig dr. Groósz Béla orvos és csapata vezette a kor lehető legmagasabb színvonalán. A vendégek körében királyok és cárok is akadtak. A település 1906-ban kapta meg a klimatikus gyógyhely minősítést, ahol a kristálytiszta, sós cseppekkel telített levegő önmagában is gyógyerővel bír, ami kiegészül a hidroterápia megannyi módozatával, illetve egyéb kezelésekkel.

A Frangepánok földjén járunk. A történelmi család több évszázadon át volt jelen ezen a vidéken, egészen a família utolsó tagjának, Ferencnek az 1671. április 30-i bécsújhelyi kivégzéséig. Ő a Wesselényi-féle főúri összeesküvés egyik vezetője volt Zrínyi Péter horvát bán és Nádasdy Ferenc országbíró, Zala és Somogy vármegye örökös főispánja mellett. Mint ahogy Horvátország-szerte, Kvarnerban és a hozzá tartozó szigeteken kastélyok, kolostorok és más műemlékek sora emlékeztet a Frangepánokra.

Rájuk gondolva, visszaidézendő a régmúlt korok hangulatát, róluk elnevezett tortát készítünk otthon, az interneten megtalálható egykori barokk recept szerint. Főbb hozzávalók a töltelékhez: mandula, méz, fahéj, szerecsendió, mazsola, kevéske rum, tojássárgája, tejszínhab és kukoricakeményítő, sőt az eredeti elkészítéséhez cseppnyi rózsaolajat is ajánlanak, ami sajnos nincs a háznál, de anélkül is elkészíthető. Tésztája leveles, több részből áll. Időigényes, de érdemes bíbelődni vele, mert igazi békebeli, monarchiabeli időket idéző desszert.

FÜRDŐKULTÚRA ANNO

A 19. század végéig a klimatikus adriai gyógyhelyeket – így a crikvenicait is – főleg télen keresték fel a tehetős vendégek. A szabadtéri fürdőkultúra később honosodott meg, ekkor tudományosan is igazolták a tengervíz kedvező élettani hatásait. A három nyelven – magyarul, horvátul és németül – nyomtatott egykori fényképes prospektusok ajánlása szerint délelőtt 9 és 12 óra között, valamint ebéd után 16 órától ajánlott a fürdőzés és napozás, az is legfeljebb fél órára. Akárcsak a mai óvatoskodó orvosokat hallanánk… Már akkor is külön hangsúlyozták, hogy a testre tapadó sószemcséket nem kell azonnal lemosni, mert jótékonyan hatnak a bőrre. Crikvenicán az első szabadtéri fürdőt magyarok alakítottak ki, külön öltözőkabinokkal a parton. Madarska banja – így nevezik a helyet ma is a horvátok. Az akkori előírások szerint a hölgyek és az urak nem fürdőzhettek együtt, zászlókkal jelezték, hogy mikor, melyik nem képviselői mehetnek a vízbe. Ugyanez az elkülönülés vonatkozott a fedett, melegített tengervizű medencékre.