A zene az igazi örömforrás – Beszélgetés a 70 éves Szenthelyi Miklós hegedűművésszel

– A mai zenésznemzedéknek könnyebb-e érvényesülnie, mint az ön idejében?

– Van egy lényeges különbség: a mai fiatal művészeknek egy nemzetközi versenyen való kiugrás szinte korlátlan lehetőségeket ad. Ők már el sem tudják képzelni, hogy volt idő, mikor nem lehetett szabadon utazni, koncertezni a világ más részein. Én szerencsés voltam, hiszen 25 éves koromra már bejártam a világot, jóllehet egy cseh gyári hegedűn játszottam. Csak ezután kaptam azt a lehetőséget, hogy megfelelő hangszerem legyen, a közel 300 éves, 1723-as Guarneri mesterhegedű. Amikor a világ minden versenyén megjelennek a hihetetlen munkamorálú, és maguk teljesítménye iránt igényes fiatal ázsiai művészek, jó minőségű olasz mesterhegedűkkel, akkor láthatjuk, nem közömbös a hangszer sem. Tehetségesek is. A szép számú honi hegedűs tehetség abban a vonatkozásban mégis előnyt élvez, hogy az európai, a klasszikus zenei kultúrába a mieink belenőnek, Lisztet, Bartókot megérteni, interpretálni számukra természetes, míg a Távol-Keletről jövőknek tanulniuk kell.

– Ön soha nem mulasztja el szóvá tenni, hogy zenei karrierje szempontjából milyen jelentőségű az első tanára, Lányi Margit szerepe.

– Értelemszerű, hogy a felsőfokra jutott fiatalok szép teljesítményei, a beinduló előadóművészi karrier sikere az utolsó mester nevéhez kötődik. Ez némiképp igazságtalan, mert legalább annyit köszönhetnek a megelőző tanáraiknak is! Hálás vagyok a Jóistennek, hogy Margit nénihez kerülhettem, mert az a nyolc év, amit nála tölthettem, nagyon szerencsésen megágyazott annak, hogy később aztán például Kovács Dénesnél tanulhattam – és említhetnék még néhány hasonlóan nagy nevet. Mindenki tudja, hogy az indulóévek milyen jelentőségűek, és hogy ott a zenepedagógus kitüntetett szerepet visz. Nagy türelem kell kezdőt tanítani. A legnagyobb elismerés jár azoknak, akik a zeneoktatásban ezen az alapszinten tevékenykednek. Meg vagyok győződve arról, hogy nem lesznek kallódó, tétlen, deviancia felé sodródókká az aktívan zenélő fiatalok.

– Ön 5 évesen zongorázni kezdett, 9 évesen váltott hegedűre. Miért?

– A családi közeg nagyon fontos. Édesanyám zongoratanárnő volt, így a zongora iránt mutatkozott meg először az érdeklődésem. Nővérem, Judit is zongoraművész. Partnerek voltunk, vagyunk a mai napig a pódiumon és a tanításban is. 9 évesen mondtam a szüleimnek, hogy én hegedülni szeretnék. Hogy miért? Nem tudom. Biztos ért valami erőteljes zenei élmény valakitől, hogy olyan határozott volt ez bennem.

– Ön Kovács Dénes tanítványa volt. Ki dönt arról, kinek ki lesz a mestere?

– Remélhetőleg mindig úgy marad, hogy a növendékek ugyan vágyhatnak mesterek tanítványai lenni, de azt azért a mester dönti el, hogy akar-e, tud-e valakivel dolgozni. Számomra szerencsés volt, hogy Kovács Dénes megtisztelt azzal, hogy felvett az osztályába.

– Feloldható-e, ha a tanítvány nem tudja, vagy nem akarja elfogadni a mester intencióit?

– Nagyon korán elkezdtem járni a világot. Ez a szituáció óhatatlanul kikényszerítette belőlem, hogy a lehető legnagyobb repertoárral rendelkezzem. Ez a növendékeim szempontjából szerencsés volt, hiszen azoknak a műveknek a hatalmas hányadát játszottam a világ különböző pódiumain, melyeket tanítottam is a hallgatóknak. Reményeim szerint ez az állapot azért volt kedvező a tanítás során, mert az így felhalmozott tudást, tapasztalatot átadhattam számukra. Koncertre előkészíteni egy számot annyit jelent, hogy nagyon komoly mélységéig meg kell ismeri a zeneszerzőt és a darabot. Az így keletkezett tapasztalatainkat kell pozitívan fordítani a növendékünkre. Még fiatal tanár voltam, mikor megjelent a tanszéken Szemjon Sznyitkovszkij, a nagyszerű orosz professzor, aki David Ojsztrah asszisztense is volt, azaz nem akárhonnan jött ide hozzánk oktatni. Az a nagy szerencse is ért, hogy neki lehettem a tanársegéde, így az akkor (is) méltán világhírű orosz hegedűoktatás boszorkánykonyhájába kaptam betekintést. E nagyszerű művésztől leshettem el, hogy mi a különbség az amúgy nagyon jó hírű két iskola, a magyar és az orosz között. A „titok” – merem mondani –, a két iskola közötti különbség abban áll, hogy bár mindkettő nagyszerű dolgokat tanít, de az orosz iskola be is hajtja a növendéken, amit tanított neki. Ez nagyon komoly különbség. Ilyenformán a tanári munka nagyon mélyen rányomja a bélyegét a növendék produkciójára és egyben a munkamoráljára. Ha megszokja, hogy hétfőtől csütörtökig be kellett járnia a mester által kijelölt utat, ha jól tudja, hogy amennyiben ez nem történik meg, akkor a számonkérésben ezt tükrözi a tanári reagálás, akkor nagyon hamar megszokja, hogy a tanárával való jó viszonya nem csupán kellemes eszmecserékben merül ki. A mester-tanítvány viszonynak arra kell alapozódnia, hogy a növendék magáévá teszi az instrukciókat.

– Két éve letette a hangszert.

– Igen, a bal kezem elkezdett rakoncátlankodni, és azt nem akartam megvárni, mikor a közönség észreveszi, hogy ez már nem az, amit ő elvár, megszokott. Szomorú szívvel, de tudomásul kell venni, hogy eddig tartott – de már korábban vezényelni is kezdtem, és így még több energiám van a növendékeimre.

– A pódiumon való sikerekhez szükséges állóképesség trenírozható?

– Hívő ember vagyok, ez részemről egy nagyon-nagyon erős belső felhajtó erő, lelki alapállás. Világ életemben nagyon gyakorlós voltam, az egy igényrendszer önmagam iránt. Művészeti pályán a tehetséghez társuló belső igény – a tűz, hogy akár a falat is lekaparom a teljesítmény érdekében – törvényszerű eredménye, hogy a maximum ki is fog jönni, meg is fog születni. Mint az élet minden területén – azért a szerencse itt sem árt.

– Ön nemrégiben vendége volt a Bartók Rádió Lemezelő című műsorának a 70. születésnapja alkalmából. Kellemes, érdekes beszélgetés során lemezeket, zenéket hoz a vendég. Egyszer csak azt mondta: egy Marslakó produkciója fog következni, akit először 15 évesen látott-hallott játszani. Akkor eldőlt, hogy egy életre ő az ideál. És akkor elhangzott Jasha Heifetz előadásában Csajkovszkij Melódiája.

– Nem mondok semmit, remélem mindenki rohan a YouTube-ra, vagy a lemezeihez, és meghallhatja őt.

– Gondolt-e valaha arra, hogy más hivatást kellett volna választania?

– Soha! A zene – nem árulok el titkot – egy kábítószer. A vírus miatt felszabadult időkben, a családon kívül a zene egy olyan örömforrás számomra, amivel semmi nem vetekedhet.

– Zárszóként mondana pár szót a családjáról?

– Szívesen! Feleségem a MÁV Szimfonikusoknál hegedül. Három remek fiam van, mindhárman magas munkamorállal rendelkeznek, és van egy nagyszerű nővérem, akivel évtizedek óta együtt dolgozom. Ő az én növendékeimnek is nagy segítség, hiszen az én repertoáromat az utolsó hangig ismeri, és mint természeti csoda, a mai napig remekül játssza is.