Az álomformához kitartás kell – Ifjovicsné Andróczi Barbarának sikerült életmódot váltania

A sormási származású nő elöljáróban elmondta: duci kislány volt, vagyis az átlagnál súlyosabb. Imádott enni, nassolni, mozogni pedig annál kevesebbet. A szülei ezt nem tartották nagy problémának, úgy érezték, hogy a fejlődő szervezettől nem vonják meg a táplálékot. Az óvodában csúfolták az alkata miatt, de ez nem tántorította el az evéstől. Az általános iskolába kerülve már nehezen illeszkedett be, a tornaórákon nem bírta felvenni a ritmust. Aztán a tinédzserkor még több szorongást hozott a fiatal lánynak, aki a 160 centiméteres testmagasságához 96 kilogrammal elhízottnak számított. Ezt már nem lehetett egyszerűen a szőnyeg alá söpörni, zavarta a kinézete, egyenesen csúnyának érezte magát.

– Ha megláttak az iskolában, azonnal elkezdtek csúfolni és gúnyolni – mesélte. – Nem éreztem magam szépnek, abban az időben inkább elbújtam volna a világ elől, mint hogy iskolába járjak. Az étkezési szokásaimra jellemző volt, hogy például ebédre megettem két tányér levest, két újabb adag főételt és természetesen még kerestem a desszertet. Vagy épp egy flakon tejszínhabot nyomtam a számba csak azért, hogy kis ideig jól érezzem magam. Aztán végül csak elhatároztam: úgy döntöttem, visszaveszek az evésből. A családom támogatásával, biztatásával egyre jobban álltam, sikereket értem el. Ahogy olvadtak a kilók, a szerelem is rám talált. Bár volt rajtam felesleg, azért az tetszett, hogy valaki felfigyelt rám a kinézetem ellenére is. Tudtam azt is, hogy nem minden a kinézetünk, a belső értékek is fontosak. Kitartással tovább fogytam, ám ez nem tartott sokáig. Ugyanis, ahogy kezdtem jól érezni magam a bőrömben, lazult a fegyelem, újra többet ettem és gondtalanul élveztem az életet. Közben a tiniszerelmem is véget ért. Így szépen lassan a leadott kilóim pedig visszatértek. Mindig ingadozott a súlyom, hiszen a lelki problémák és sérelmek miatt legtöbbször az étel jelentette a menedéket.

Barbara a szakközépiskola elvégzése után Nagykanizsa belvárosának egyik kávézójában pultosként helyezkedett el. Itt ismerte meg élete párját, akivel immár kilencedik éve élnek boldog házasságban.

– Végre biztonságban éreztem magam a társam mellett, akivel gyermekeket is vállaltunk – folytatta a történetét. – Az első terhességem alatt 112,7 kilogrammra híztam meg, melyet a szülés után hónapokkal 100 kilogrammra csökkentettem, de kínkeserves munkával többet sehogy sem sikerült fogyni. Elhatároztam, kivizsgáltatom magam, s az eredményekből ki is derült, pajzsmirigyproblémáim vannak, ez gátolt a fogyásban. Az orvosi segítség mellett is iszonyatosan éreztem magam a bőrömben. Akárhányszor belenéztem a tükörbe, egy kövér disznót láttam, aki semmi mást nem húzhat fel, mint melegítőnadrágot.

Aztán 2013-ban ismét bekopogtatott Barbiékhoz a gólya, egy újabb kisfiúval.

A terhesség alatt természetesen nem éppen a súlyproblémáira fókuszál egy leendő anyuka. Ráadásul vesebetegséggel diagnosztizálták, ami hatalmas bélyeget nyomott az életére.

– A fájdalmaimat, szenvedéseimet húztam, tűrtem, amíg lehetett, hogy egészséges gyermeket hozhassak világra. Így is lett, de ezzel a problé­máim nem szűntek meg, az állapotom tovább romlott.

Olyannyira, hogy szinte pillanatok alatt 20 kilogrammot fogyott, s elkerülhetetlenné vált az operáció, melynek során eltávolították az egyik veséjét. A leadott kilók a gyógyulás során ismét visszakúsztak Barbarára, aki a fájdalommentes életet nassolással „ünnepelte”, olykor táblaszámra ette a csokoládékat.

Elmondása szerint belenézve a tükörbe most sem látott mást, mint egy elhízott, elkeseredett nőt, aki a mackónadrágos korszakából nem képes egyedül kimászni.

– Ekkor újra vettem egy nagy levegőt, s 2016-ban eldöntöttem, most aztán drasztikusan változtatok a kinézetemen, hogy végre jól érezhessem magam a bőrömben – folytatta.

– Az elkeseredésemet és a kudarcaimat fokozta, hogy képtelen voltam farmernadrágban járni. A férjem próbált mindig felvidítani vagy éppen vigasztalni, de elhatároztam, igenis megmutatom a családomnak és mindazoknak, akik nem hittek bennem és elkönyveltek egy elhízott nőnek. A 160 centiméteres magasságomhoz XXL-es méretű ruhákat hordtam és 98,7 kilogrammot nyomtam. Az első lépésként találtam rá az úgynevezett 90 napos, szétválasztó diétára, s újévi fogadalomként, ahogy a nagy könyvben meg van írva, 2017. január 1-jén belevágtam. A célom az M-es ruhaméret, sportos alkat és a 60 kilogrammos súly elérése volt.

A fiatal édesanya valóban tudatosan követte álmait. Hetente háromszor tornázott, vagy ahogyan ő fogalmazott, elkezdett a szőnyegen hömpölyögni. Az olykor gyötrelmes éhségérzetét vízbevitellel orvosolta. Sőt férje támogatására is számíthatott, aki olykor kivette a kezéből a csokoládét, amikor egy pillanatra elgyengült. Az első hónap meghozta az áttörést, a mérleg 8 kilogrammal kevesebbet mutatott, ami még jobban motiválta. Még akkor is, ha később megtorpant a fogyás. A ruhaméretek csökkenése újabb lendületet adott számára, a heti tréningek mellé két kilométeres futásokat is beiktatott.

A három hónapos kúra végére 15 kilogrammal könnyebb volt, a pozitív visszaigazolás újabb erővel töltötte fel. Pedig a család ekkor újabb nagy döntés előtt állt. Kihívást keresve, mindent egy lapra feltéve hagyták el az országot. Barbara szerint életük legjobb és egyben legbátrabb döntését hozták meg azzal, hogy másik országban kezdtek új életet. Előbb takarítóként, majd autós takarítóként helyezkedett el, míg férje autószerelőként dolgozott. A költözéssel járó stressz újabb 10 kilogrammtól szabadította meg a kétgyermekes anyukát, de egy pillanatra sem gyengült el, motiválta az új környezet és a hegyek által körülölelt Sankt Peter Freienstein településen hetente többször már hat kilométer futott.

– Formálódott a testem, kezdtem kitörni a mackókorszakomból, sőt 2018 év végére már elértem a 70 kilogrammot – mosolygott. – Nyáron felvettem a kétrészes fürdőruhát. Sokat változott a bőröm, a kötényhasam is kezdett visszahúzódni. Elszánt és kitartó maradtam, minden testrészemre edzettem és igyekeztem összetetten dolgozni.

A következő évben már egyre jobban bírtam a tréningeket, lelkesebb lettem. Az „átváltozásomra” a környezetem is felfigyelt, jólesett, hogy motiválónak érezték az utamat. A mottóm: Dönts el fejben és csináld meg szívből! Napra pontosan három évvel az újévi fogadalom után a mérleg 45 kilogrammos fogyást mutatott, s ezzel túlteljesítettem az álmomat, hiszen eggyel kisebb, S-es méretű ruhákat viselhetek. Mára hetente háromszor 12 kilométer futok és az alakformáló edzések is megmaradtak, erre figyelek. A gyerekeim és a férjem szemében kitartó emberré váltam és imádják a mostani énemet. Azt hiszem, egy édesanya nem is kívánhatna többet.

A fogyás lélektana

Hol van már az a sok ezer évvel ezelőtti idő, amikor az ember kereste az élelmet a természetben, s ha nem sikerült, akár napokig nem evett. Korunkban épp az ellenkezőjével küzdünk: hogyan dugjuk el magunk elől a korlátlanul rendelkezésre álló, s nem is túl egészséges eledelt.

A fogyásokat támogató szakemberek szerint a diéta idején kardinális a határidő megszabása. Ha eleve teljesíthetetlen határidőt szabunk meg, nem sikerül még kezdetben sem hozni a kívánt súlyt, így sikerélmény nélkül hamar akkor feladjuk. Mindenki tudja, hogy egy hónap alatt egészséges keretek között lehetetlen tíz kilót leadni, mégis nekifutunk újra és újra. Éppen ezért fontos, hogy a kitűzött cél: az erre szánt idő, a vágyott kilogrammszám reá­lis legyen. Ha minden szempont figyelembevételével alakítjuk ki a határidőt, akkor jöhetnek a részeredményeket kijelölő mérföldkövek. A végső célig legyenek kisebb etapok, amikor megállapíthatjuk, hogy jó az irány.

Ekkor még jutalom is jár, igaz, nem csokihegyek képében, inkább egy testhezállóbb új ruha megvásárlásával. Ez azért is jó, mert csinosabbnak láthatjuk magunkat. Jól jön a motivációs füzet, amibe buzdítóan írhatunk a folyamatról, képekkel, régi fotókkal motiválhatjuk magunkat, így nem tévesztjük szem elől a célt.