Kanizsa és térsége a XIII–XIV. században

Alább a XIII–XIV. századbeli Dél-Zalába kalauzoljuk el az olvasót.

Kanizsa és környéke az első írásos említésekor, vagyis IV. Béla királyunk uralkodása idején (1235–1270) egy mélyen fekvő, sásos-nádas, bokrokkal, ártéri fákkal, tavakkal és szigetekkel tarkított, mocsaras táj volt. Sokan úgy vélik, hogy a térség elnevezése – Knysa – is a mocsaras tájhoz, pontosabban az ott nagy számban tanyázó nádi farkashoz, más néven az aranysakálhoz (Canis aureus) kötődik. Ami bizonyos, hogy IV. Béla egy Princ nevezetű ispánnak adományozott egy Bille nevű birtokot, mely a Knysa nevű földdel volt határos.

A vidék, azaz a Dráva és a Mura összefolyásának térsége stratégiailag mindig is fontos szerepet töltött be, már a rómaiak idejében is. A tatárok pusztítása után Kanizsa településétől nyugatra Zepetnuk (Szepetnek), északnyugati irányban Humukkomar (Homokkomárom), északi irányban Lazsnak feküdt, mellette Pamlin (a mai palini városrész, amit 1325-ben szerzett meg az Osl család), tőlük keletre pedig Récse. Kanizsát déli irányból egy kiterjedt mocsár szegélyezte, ami felnyúlt egész a település északnyugati végéig, és szintén délre feküdt három kis falu: Csákány, Leányfalu és Kerektó. E kis falvak emlékét ma utcanevek őrzik Nagykanizsán, csakúgy mint jelenkorunk sánci városrészének közelében, feltételezhetően a Csónakázó-tó völgyében egykor elterülő, kora középkori, Besenyő nevű falucskának is.

Ezeket a középkori, kis zalai falvakat úgy képzeljük el, mint a mai Hahót szomszédságában álló Fakospusztát: az egymástól pár kilométer távolságban lévő települések közepén végigfutó földút két oldalán néhány, de maximum 1-2 tucatnyi ház állhatott, további utcák nélkül. Temploma csak a nagyobb településeknek volt, a kisebb falvak lakói vasárnaponként gyalog és szekerekkel jártak át misére. Kanizsa azért lett Dél-Zala központja, mert már akkor is fontos utak kereszteződésében feküdt. A szinte egybefüggő lápvidéken csak Kanizsát keresztezve lehetett átvergődni: itt találkoztak a Balaton déli partja mentén, Fehérvár és Buda irányába futó, valamint a Muraszombatról és Lendváról Hídvégen át a Balaton partjára vezető, illetve a Pécsről, úgyszintén a Zágrábból érkező utak is.

A jelenkorunk Nagykanizsájának környékén fekvő települések egy része már a XIII. században is létezett, némelyikük fontos szerepet töltött be. Ilyen volt például Szepetnek, amelynek első írásos említése Theobold püspök, pápai követ okiratában található Scepethnuc formában, a XII. század végéről. A püspöki falu plébániával is bírt, később tizedbeszedő és esperesi székhely volt. Récse első írásos nyoma 1264-ből származik, a középkorban várjobbágyok lakták. Nagybakónakról írott adat IV. Béla idejéből, 1256-ból való: a falu egy részét várjobbágyok lakták, másik része viszont Baczonaki Pál nemesi birtoka volt, aki 1259-ben egy háromholdas szőlőt adott el innen. Galambokot először 1231-ben említik, mikor a falucska ura, Chernel végrendeletében birtokai felét feleségének, másik felét pedig a kanizsai apátságnak adományozta. Még a tatárjárás előtt, 1238-ban Somogy vármegyéhez tartozott, majd a tatárok – Kádán hadai – teljesen felprédálták a vidéket.

Újudvart Eufrozina királynénk, II. Géza (1141–1161) szláv származású felesége adományozta el a fehérvári egyháznak. Majd III. Béla királyunk (1173–1196) ezt az anyja által tett adományt erősítette meg 1193-ban, és az oklevélbe belefoglalták az újudvari birtokok határát is. II. András (1205–1235) idejében a Hahót családé lett, majd 1241-ben a türjei prépostság birtokába került. Ekkortájt történt, hogy a johannita lovagok rendházat alapítottak Újudvaron. A rendház „hiteles­hely” volt, azaz az oda forduló környékbeli nemesek kérésére vagy a királyi hatóság utasítására pecséttel ellátott, közhitelű oklevelet bocsátott ki, úgy, mint a mai közjegyzők. 1263-ból ismerjük a Homokkomáromról szóló első adatot, mikor IV. Béla házakat építtetett itt, hogy a vidék benépesítésére telepeseket költöztessen ide. Már az Árpád-korban „egyházas hely”, téglatemploma a falutól keletre állt: a XIII. század végéig királyi birtok volt.

Kanizsa településtől nagyjából fél kilométerre nyugat felé, már a mocsaras, tavakkal tarkított részből kiemelkedve egy sziget (a későbbi kanizsai vár „alapja”, nagyjából ott, ahol ma a város hulladékát kezelő cég, illetve a DKG Vár úti telephelyei állnak), valamint a déli irányba folyó Kanizsa-patak volt látható. Az elhelyezkedésről a környék két jelentősebb családjának (Bikács és Princ) 1262-ben kelt, birtokok adásvételéről szóló szerződéséből is tájékozódhatunk, ami sajnos vázlatok hiányában nem egyértelmű. Az egykori, néhány tucat ház alkotta Kanizsa település a mai Nagykanizsa központjában helyezkedett el, nagyjából a városi rendőrkapitányság környékén.

A mocsaras környezetről nem csupán a középkori feljegyzésekből, de egy, a bécsi hadilevéltárban őrzött vázlatból is pontos képet kapunk. A grafika az 1500-as esztendők végéről származik, amikor Kanizsa vára elnyerte híres, teknősbékára emlékeztető alakját: átépítése olasz mesterek évtizedes vállalkozása volt. Pietro Ferrabosco lombard festő-építész a híres Giu­lio Turco olasz építőmester munkáját segítette, akit a Habsburg császári haditanács küldött ki a Dunántúl még magyar kézen lévő erődítéseinek feltérképezésére, hogy ennek alapján dönteni lehessen a várak fenntartása, illetve megerősítésüket célzó átépítésük ügyében. Ferrabosco 1568 nyarán érkezett a Nyugat-Dunántúlt – s így Stájerországot is – védő kanizsai várhoz Sallustio Peruzzi kapitánnyal (az építész-hadmérnök 1567-ben állt császári szolgálatba), első feladata pedig a kanizsai mocsár lecsapolása lett – volna… Ferrabosco és Peruzzi egy évtizedet töltött el a dél-zalai térségben az akkortájt még téglalap alaprajzú, korábbi gótikus vár reneszánsz stílusú átépítésével. Egy vázlaton művészien tüntették fel a várat körülölelő mocsár sásos-nádas környezetét, ami végül lecsapolhatatlannak bizonyult, s mind a mai napig jellemzi a hajdani vár környékét, így például a Vár utcától északra eső térséget.