A zalai „selyemtenyésztés” rövid története

A selyem feldolgozása az ókori Kínából ered, ahol évezredekig őrizték a titkát. A hernyóselyem a selyemlepke (Bombyx mori) hernyójának mirigyváladékából létrejött fényes szál. A magyarországi selyemhernyó-tenyésztést 1680 körül Passardi Péter János olasz telepes a Baranya megyei Pellérden honosította meg. 1718-ban már hatósági irányítás mellett folyt a Bánságban a selyemtenyésztés.

Mária Terézia intézkedéseivel kiterjesztette ezt a termelési ágat az ország déli, majd minden olyan vidékén, ahol az éghajlati viszonyok megfeleltek. 1765-ben a Helytartótanács a hernyók táplálékául szolgáló eperfák, vagy dunántúli elnevezés szerint szederfák (Morus alba) ültetésére hívta fel a vármegyéket, 1770-től évenkénti kimutatást kellett küldeniük az eperfák számáról és a termelt gubók mennyiségéről. 1771-ben eperfaiskolák létesítését rendelték el, a szegények ingyen kaptak innen kiültetni való fákat. A Helytartótanács 1773-ban Kanizsán is gubóbeváltóhelyet létesített. II. József a megyék selyemipari létesítményeit államosította, az útszélekre mindenütt eperfákat ültettetett.

A történelmi Zala megyében az egyik legrégebbi vállalkozás a perlaki „selyemfabrika”, az első írásos adatok az 1780-as évekből származnak. A selyemgubó (galéta) begyűjtéséről 1824-25-ből fennmaradt táblázatok számottevő selyemhernyó-tenyésztésről árulkodnak a Muraközben. Balsamy József perlaki selyemtermelési felügyelő adott módszertani segítséget a századfordulón a keszthelyi Georgikonnak. Festetics György a csáktornyai uradalomból rendelt asszonyokat Keszthelyre, hogy gondozzák a selymészetet. 1800-tól a diákok már önállóan irányították a munkát. Nagyváthy János, Festetics jószágkormányzója Magyar házi gazdasszony (1820) című művében 18. század végi, Budán és Perlakon szerzett tenyésztési tapasztalatait foglalta össze. Azt írta, bár a fehér gyümölcsű eperfa levelével etetik a selyemhernyót, „de én megvallom, hogy a fekete szederfa levelétől még nagyobbaknak, töltöttebbeknek és fejérebbeknek találtam a galétákat”.

1827-ben a Helytartótanács a gubóbeváltást bérbe adta a bécsi Hoffmann és Goldstein cégnek. A reformkorban a magyar nemesség is felkarolta a hazai selyemhernyó-tenyésztés ügyét. Széchenyi István könyve a „Selyemrül” 1840-ben jelent meg. A magyar selyemtenyésztés másik apostola, Bezerédj István Tolna megyei birtokos, politikus hidjai birtokán 1831-ben honosította meg e tevékenységet. Csány László 1843-ban Deák Ferenchez írt levelében üzente Bezerédj Istvánnak: „A selyemtenyésztésben is lelkesíteni fog bennünket példájók, ámbár e tekintetben mi a tolnai uraknál eddig is előbb állánk. Én különösen szederfatenyésztésre a kapornaki járás számára tért fogok ajánlani”. Mészáros Lázár későbbi hadügyminiszter elküldte Csány Lászlónak Agostino Bassi selymészeti értekezésének magyar nyelvű fordítását, aki azt bemutatta Zala vármegye közgyűlésének 1845-ben.

Az 1840-es években elért csúcspont után egy egész Európát sújtó hernyóbetegség hatására visszaesett a tenyésztés. 1860-ban a kormányzat újra fel akarta lendíteni az ágazatot, előírták községi szederfakertek ültetését, melyeket főként a tanító és az iskolai ifjúság neveljenek. Felmérték a megyei szederfakerteket, szinte minden jegyzői kerületből azt a választ kapták, hogy nem léteznek ilyenek. Szalmay József, az Egerszegi járás alszolgabírája 1863-ban kelt jelentésében úgy fogalmazott, hogy „oly keresetforrás nyitására, mely a vidéken ismeretlen, a nép vállalkozni nem hajlandó”.

A Magyar Gazdasági Egyesület a selyemtenyésztésre, mint a „népipar legháládatosabb ágára” is kiterjesztette figyelmét, közbenjárására a Helytartótanács 1860-tól az egymást követő 6 évben megjutalmazta a kisebb tenyésztőket. 1862–1863-ban például Perlakon 25 tenyésztő kapott jutalmat. Cseszár Apollónia 45 font gubóért 20 forintot kapott, Fack Gedő (Guidó) lovag – Poeltenberg Ernő aradi vértanú unokaöccse és egyben veje, később a botfai kastély bérlője – zalaszegvári birtokán 180 font gubót tenyésztett, amiért 25 forint járt.

A Zala Megyei Gazdasági Egyesület, mint a selyemtenyésztés előmozdításával megbízott társulat kapta meg 1861-ben a galamboki, belatinci, perlaki szedreskert és selyemgombolyító felügyeletét.

1880-ra ismét a pangás állapotába került a hazai selyemtenyésztés. Ekkor kezdte meg eredményes működését Bezerédj Pál vezetése alatt az Országos Selyemtenyésztési Felügyelőség. 1913-ban Zala vármegyében már 93 községben foglalkoztak ezzel a kis rovarral. A felügyelőség darabonként számon tartotta a szederfákat. Sok helyen nehezen fogadták el, hogy felnőtt, erős, bajuszos férfi vesződjön a „selyembogárral”, a selyemtenyésztést elvégzik a gyermekek és az idősebb asszonyok.

A tenyésztés során egy doboznyi (12,5 g pete) kikelt hernyó az első napon még csak 5 dkg, a 30. napon már 100 kg levelet eszik, összesen 440 kg a lombszükséglete. Egy doboz hernyóból 30–40 kg gubó várható. A 31. napon kell elkészíteni a fonósátrakat, melyből a 8. napon szedik ki a gubókat.

A második világháború idején a kevés munkalehetőség miatt szociális feladattá és hadi érdekké is vált a selyemtenyésztés, az ejtőernyőkhöz szükséges selyemfonal előállításához nélkülözhetetlen volt. Az iskolás gyermekek, leventék, honvédalakulatok is fokozottan bekapcsolódtak a munkába. A Zalaegerszegi Csány László Kereskedelmi Középiskola Diákkaptár Egyesülete 12 ezer hernyót szerzett be 1942-ben. Az iskola cserkészcsapata a bevételét a városi Vöröskereszt-fióknak adományozta.

1956-ban a megye területén a földművesszövetkezetek irányítása alatt két selyemhernyó-termelő egyéni társulás működött. 1958-ban 440 gazdaságban foglalkoztak tenyésztéssel, összesen hatezer kiló gubót adtak le. Sok volt a tenyésztők közt az úttörő, akik nyári táborozásra költötték a megkeresett pénzt. A búcsúszentlászlói úttörők például hatvanezer hernyót neveltek, és 50 kiló selyemgubót adtak le 1960-ban.

A hatvanas években elkezdték kivágni az út menti eperfákat, helyettük epreskerteket hoztak létre több községben mintegy 90–100 holdon. A megyében évenként 130–150 termelési szerződést kötöttek az ÁFÉSZ-ek, ez 25–30 mázsa gubó előállítását eredményezte. A hazai selyemgubó előállítása azonban drága volt, 1970-ben hosszú idő után először elmaradt a termelői szerződések megkötése.