Tarantino Hollywoodja

Nem volt ez másként a Volt egyszer egy… Hollywood esetében sem, a mester azonban ezúttal kicsit másféle hangvételű művet készített.

Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) szebb napokat látott színész, a kihalóban lévő wes­tern egykori fenegyereke, aki mára jobbára tévésorozatokban játszik negatív hőst. Kaszkadőre és barátja, Cliff (Brad Pitt) furikázza a városban, intézi az ügyes-bajos dolgait. Szomszédjuk a feltörekvő rendező, Roman Polanski és gyönyörű felesége, Sharon Tate (Margot Robbie). Az ő mindennapjaikba nyerünk betekintést.

Történet effektíve nincs, a hat­vanas évek Hollywoodjának életéből látunk kiragadott képeket, a főhősök szemén át. Ez az első, illetve fő ok, amiért Tarantino új munkája meg fogja osztani az embereket. A sztori hiánya, a látszólagos céltalanság, a komplexitás mellőzése olyan elemek, amelyek nehezen szerethetővé teszik a filmet. A direktorra jellemző pergő párbeszédekből is kevesebbet hallunk, a cselekmény sokszor csapongó, és nehezen értelmezhető, hogy mire is akart ezzel kilyukadni a rendező. A válasz azonban végig ott van a szemünk előtt. Hollywood hőskorába akart visszarepíteni minket, úgy, ahogy ő látta. Egy személyes utazásra invitálja a nézőt a Cadillacje hátsó ülésére, hogy körbevezessen minket ebben a gyönyörű, de veszélyes álomgyárban. Más kérdés, hogy mit ad egy laikus, illetve egy filmfanatikus számára a Volt egyszer egy… Hollywood. Nem árt ugyanis tisztában lenni a kor szellemiségével, színészeivel, mozifilmjeivel. Tarantino klasszikusokat idéz meg, rengeteg névvel dobálózik és millió apró utalást rejtett el a cselekményben. Ahogy korábban említettem, Dalton szomszédja nem más, mint a Polanski házaspár, így kikövetkeztethető, hogy a hozzájuk köthető tragikus eseményt is viszont fogjuk látni a vásznon. Ennél többet kár lenne elárulni a dologról, a direktor ugyanis húzott egy merészet (nem először karrierje során), ami sokaknál ki fogja csapni a biztosítékot. Ennek ellenére az epilógus a maga visszafogottságával az egyik legőszintébb, legemberibb Tarantino-pillanat, amiben valaha részünk volt.

Muszáj megemlíteni a cselekmény mozgatórugóit, a két főhőst. Rick tengődése, alkoholizmusa, a sztárság viszontagságai pazarul működnek, és mesterien szimbolizálják Hollywood kettősségét. Ahogy az egyik pillanatban az öngyilkosság gondolata ránt a mélybe, míg néhány perccel később már elsírod magad önnön nagyságodtól. Cliff jóval egyszerűbb jellem, kimért, céltudatos, ami esetenként erőszakossággal párosul. Leonardo DiCaprióé a hálásabb szerep, aki hozza a kötelezőt, de ezt megszokhattuk már. Brad Pitt minimalista játéka mégis jobban megfogott. Borzasztóan karizmatikus, erőteljes és magával ragadó a kisugárzása. Kettejük párosa a megtestesült tökély, amire évtizedek múltán is garantáltan emlékezni fogunk.

A Volt egyszer egy… Holly­wood egyértelműen Tarantino legszemélyesebb műve. Tökéletesen átjön a filmek iránti fanatizmusa, a saját kezével rajzolt tabló az álomgyárról, amiben valaki vagy képes élvezettel elveszni, vagy nem. Ezen intimitás miatt lesz sokkal megosztóbb a korábbi műveinél. Sokaknak fognak hiányozni a rögtön idézhető szövegek és a klasszikus történetmesélés, holott jelen esetben is tele van fantasztikus jelenetekkel a cselekmény. Rick beszélgetése a kislánnyal felvétel előtt, Cliff látogatása a Manson család telkén vagy az ultraerőszakos záróakkord mind tökéletesen passzol a mester életművébe. Olyan alkotás ez, mely a megtekintés után is a nézővel marad, s nem feltétlenül ott, abban a pillanatban éljük meg, fedezzük fel a csodáját, amíg nézzük. Tarantino Hollywoodja mágikus hely, ami most megkapta a saját szerelmes levelét.