Zala megye nemesi felkelői az 1809-es győri csatában

1809-ben az inszurrekció, azaz a nemesi felkelés főparancsnoka, József nádor mellett szolgált szárnysegédként, őrnagyi rangban a Zala megyei Sümegen élő költő, Kisfaludy Sándor, aki korábban mint a császári hadsereg főhadnagya szerzett katonai tapasztalatokat a Napóleon elleni háborúkban. Kisfaludy vezette a nemesi felkelés hadinaplóját és intézte a parancsnoki levelezést, ezért később őt bízta meg a nádor, hogy e hadiokmányok felhasználásával írja meg az uralkodó számára az inszurrekció történetét. Kisfaludy nádor által jóváhagyott, rendkívül alapos munkája azonban nem nyerte el a bécsi udvar tetszését, mert az a császári hadvezetést bírálva hangsúlyozta a gyávának bélyegzett magyar nemesi felkelők erényeit, kitüntetésre érdemes fegyvertényeit. Kisfaludy elhallgatásra ítélt kéziratát a levéltár mélyére süllyesztették, és csak a kiegyezést követően lehetett ahhoz hozzáférni.

Jókai Mór, a romantikus történelmi regények mestere volt az első, aki olvashatta és a „Névtelen vár” című művében felhasználhatta Kisfaludy kiadatlan kéziratát. Jókai e regényében – a közvélekedéssel szemben – a nemesi felkelők megtépázott becsületének védelmében, illetve annak helyreállítására törekedve, Kisfaludy munkájának adatai alapján mutatta be a győri csatát, s utalt Zala megye nemesi felkelőinek helytállására is. „A zalai lovasságnak jutott a szerencse a legválságosabb helyzetben ismerkedni meg a háború zsengéivel: az inszurgens ágyúütegek fedezésére volt rendelve. A leggyarlóbban felszerelt lovasság: kötőfékkel kantár gyanánt, kard nélkül, pisztoly nélkül, csak a maga fokosával ellátva. Mégsem ingadoztak, s ha futottak, futottak előre, s visszaverték az ellent; pedig egyre süvöltött közéjük az ágyúgolyó” – írta Jókai elismerőleg a zalai nemesi felkelő lovasezredről, s nem fukarkodott a dicsérettel a zalai 8. nemesi felkelő gyalogos-zászlóaljról szólva sem: „De még az inszurgens gyalogság is kimutatta mai nap a maga oroszlánkörmeit. A zalaiak állták meg vitézül a sarat.”

A legújabb hadtörténeti szakirodalom, valamint a nádori levéltárban fennmaradt – Jókai forrásmunkákra támaszkodó állításait megerősítő –, hiteles hadiokmányok alapján a következőképpen rekonstruálható a győri csata, illetve a zalai inszurgensek abban való részvétele:

A császári hadvezetés közel 40 ezer főt (29 ezer főnyi gyalogost és 11 ezer lovast) összpontosított Győr alatt, a csatában azonban csak 32 ezren vettek részt, a többiek a győri sánctáborban maradtak. Velük szemben a franciák mintegy 54 ezer főnyi haderőt (42 ezer gyalogost és 12 ezer lovast) vonultattak fel, így jelentős létszámfölénybe kerültek. A franciák fölényét fokozta, hogy tapasztalt, harc­edzett reguláris hadseregükkel szemben a császári haderő közel fele, kb. 19 ezer fő (10 ezer gyalogos és 9 ezer lovas) gyengén felszerelt és felfegyverzett, kiképzetlen és gyakorlatlan nemesi felkelőkből állt. A legdöntőbb különbséget azonban a francia tüzérség mintegy három és félszeres túlereje jelentette: 100 lövegükkel szemben a császáraiknak csak 28 ágyúja volt (a nemesi felkelőknek egy sem).

1809. június 14-ének délelőttjén Győrtől délkeletre, a Pándzsa-patak mentén állt fel csatarendbe a császári hadsereg. A zalai lovasezred (1100 lovas) a Rábára támaszkodó jobbszárnyon, a zalai 8. gyalogoszászlóalj (1094 gyalogos) pedig a centrum második vonalában, a kismegyeri templomdomb oldalán állt. A franciák délben kezdődő támadásait közel öt óra hosszan feltartóztatta és visszaverte a császári haderő, a legádázabb és legvéresebb harcok a centrumban, Szabadhegynél zajlottak. A csata hevességét jelzi, hogy mindkét félnek jelentős veszteségei (halottjai és sebesültjei) voltak: a franciák mintegy 2500-3000 főt, míg a császáriak több mint 6200 főt vesztettek. Órákon át a francia tüzérség ágyútüzében álltak a zalai nemesi felkelők is, akik veszteségeik ellenére (bajtársaik halálát látva) kitartottak, nem mozdultak a helyükről, sőt, a gyalogosok ellentámadást is megkíséreltek. Délután háromnegyed öt volt már, amikor – látva a centrum összeomlását és a döntően lovas inszurgensek alkotta, oldalba támadott balszárny megfutamodását – a császári főparancsnok elrendelte a visszavonulást. Egyes nemesi felkelő alakulatoknál ez fejvesztett meneküléssé fajult; a zalai inszurgensek azonban nem tartoztak közéjük.

Mind a jobbszárnyról visszahúzódó zalai lovasok, mind a centrumból hátráló zalai gyalogosok a Komárom irányába visszavonuló császári hadsereg utóvédjét képezték. Miközben a visszavonulást fedezve, a hátrálókat biztosítva többször megálltak és felvették a harcot az előrenyomuló franciákkal, több ágyút és hadfelszerelést szállító szekeret is megmentettek. A zalai 8. gyalogoszászlóalj inszurgenseinek legnevezetesebb fegyverténye az volt – amit egy korabeli metszet is megörökített –, amikor az utóvédharcok során kézitusában szabadították ki a francia lovasság gyűrűjéből az őket ellentámadásra vezető parancsnokukat, báró Ghillány János ezredest.