Az álmainkkal dolgozik – Dr. Árkovits Amaryl pszichiáter, terapeuta estje

Legtöbb embernek ez a klasszikus toposz ugrik be a pszicho­terápiáról, holott a valóság egészen más képet mutat. A mai pszichoterápiás attitűd egyenrangú kapcsolatot feltételez terapeuta és kliens között, az eredmény pedig közös produktum. A folyamatot a terapeuta irányítja, de mindkét félnek megvan a maga felelőssége.

A fentieket dr. Árkovits Amaryl pécsi pszichiáter, pszichoterapeuta mondta el a minap a Keresztury VMK kávézójában, Nagy Réka klinikai szakpszichológus vendégeként. A Pszicho estek sorozat legutóbbi összejövetelén a terápia és a benne szereplők kapcsolata volt a téma.

– Már abban is nagy felelőssége van a terapeutának, hogy kivel kezdi el a közös munkát – tér a részletekre dr. Árkovits Amaryl. – Amit a barátok, rokonok, munkatársak is meg tudnak oldani figyelemmel, odafordulással, szeretettel, ahhoz a problémához nem kell költséges terápia. De egyéb szűrők is léteznek, hiszen ha teljesen összeférhetetlen a két fél mentalitása, temperamentuma, habitusa, nem tisztességes dolog elvállalni a pácienst. Inkább másik szakembert kell ajánlani, akivel jobb eredmény remélhető a közös munkától.

Dr. Árkovits Amaryl elsősorban a DREAM-terápiát alkalmazza, ami egyfelől jelenti a Dinamikus Rövidterápiás Egyesület és Alkotó Műhelyt, másfelől pedig azt, hogy a páciensek álmaival, asszociációival dolgoznak. Mint a műhely nevéből is kitűnik, a rövid, 10–12 ülésből álló terápiák híve.

– Rendkívüli dinamikát ad a kezelésnek, ha tudjuk, hogy az együtt töltött idő véges – fejti ki. – A szoros keretek nagy mélységet nyitnak meg, az időbeli korlát sürgető nyomóerőt sugároz, ami igen jól hasznosítható a terápiában. A lezárás küszöbén sokak állapota visszaesik, ám ez szinte törvényszerű, e módon tiltakoznak az ellen, hogy terápia nélkül boldoguljanak. Ám ha jól dolgoztunk, túl tudnak lépni ezen az életfélelmen. A terápia próbája az élet, ezért gyakran végzek utánkövetést, s kérem a pácienst, hogy egy év múltán jöjjön vissza. Ha mégsem jön, az általában arra utal, hogy nagyon is jól van… Azt azonban ne remélje senki, hogy a terápia vagy a terapeuta pótolhatja a bensőséges emberi kapcsolatokat.

Mint elmondja, az álmokkal végzett munka roppant izgalmas, hiszen általuk a tudattalan üzen a tudatosnak. Sokan állítják, hogy nem álmodnak, ám ez képtelenség, pusztán nem emlékeznek rá. Az álmok felidézésére jó módszer az ágy mellé készített papír és toll, amint felserkenünk, le kell jegyezni a kulcsszavakat, mert az álmok a napfényben nagyon gyorsan elillannak. Léteznek klasszikus álom-jelképek, mint például a medve, ami általában antropomorf, vagyis embert szimbolizál, vagy a pók, ami predátor anyát sejtet a háttérben. De a lényeg nem ebben rejlik, hanem az álmodó értelmezésében. A terápiához már néhány álomtöredék is elegendő, nem kell feltétlenül filmvászonra kívánkozó kalandokat prezentálni. Ez a módszer elakadások, gyászfolyamatok, veszteségek kezelésére alkalmas leginkább, súlyos pszichiátriai kórképek esetében nem ajánlott.

Mi történik, ha a páciens túlzottan csüng a terapeután? Egyáltalán mennyire mutatkozhat meg magánemberként a segítő?

– Korábban az volt az uralkodó álláspont, hogy a terapeutáról lehetőleg semmit ne tudjon a kliens, mert minden információ befolyásolja a munkát. Ha a terapeuta nem „tiszta lap”, a rá vetíthető képzetek, érzelmek is korlátozottak. Ez az absztinencia szabály, ami egyáltalán nem haszontalan, hiszen a munkát az segíti leginkább, ha a terapeutára bármi rávetíthető. (A vetítés – olyan, mint az anyám, a főnököm, a feleségem, stb. – azért fontos mozzanat, mert konfliktusokhoz kötődő érzelmeket hoz be a terápiába.) Igen ám, de időközben beköszöntött az internet, a közösségi média kora, s a páciensnek első dolga, hogy lecsekkolja a kinézett pszichiátert. Él is a begyűjtött információval, s a terápián odadörgöli például, hogy „mit tud maga a válásról, amikor még férjhez sem ment?” A dolog persze nem így működik, de ilyenkor legjobb visszafordítani a kérdést: mit gondol a veszteségről maga a páciens? A hasonló szituációkat nehéz kivédeni, de segíthet, ha tartózkodunk a közösségi oldalaktól, vagy legalábbis nem közlünk szenzitív adatokat, kompromittáló képeket. A terapeuta ma már nem vonulhat elefántcsonttoronyba, a kezelésben élményszerűen vesz részt, láttatja az érzelmeit, de nem sír együtt a klienssel, mert az sehova nem vezetne. Fontos az empátia, a humanisztikus viszonyulás, de ez nem azt jelenti, hogy a páciens barátja volnék. A kezelés nem csúszhat át privát diskurzusba, ez nem randevú, nem bratyizás, hanem cél­irányos munka. Ha túl közel lépnék, elveszíteném a segítő képességemet. A légkör ettől még intim és bensőséges, a kapcsolat pedig mély és intenzív, hiszen ezekkel a tényezőkkel dolgozunk. De a viszony szigorúan professzionális, a terapeutának meg kell találnia az egyensúlyt a közeledés és az optimális kiábrándítás között.

A terápia tehát bonyolult érzelmi háló, amihez hozzátartozik az is, hogy a kliens sem „viheti ki” az ott történteket. Vajon mi ennek a jelentősége?

– A kezelés olyan, mint a kuktában való főzés. Akkor lehet jól dolgozni, ha keletkezik némi túlnyomás. Ha a páciens otthon mindent apróra elmesél, a történteket jól kitárgyalja a párjával, a barátnői­vel, a munkatársaival, akkor mire visszatér, nem marad semmi érzelmi muníció a folytatáshoz. Nem könnyű betartani ezt a szabályt, hiszen otthon mindenkit avval fogadnak: Na, mi volt, mesélj! A terápiás teret azonban le kell zárni. Már csak azért is, mert az ott elhangzottakat a páciens esetleg kapcsolati üzenetként közvetíthetné a párja felé, vagy a partner értelmezhetné így, ami teljesen összekuszálná a szálakat.

Tulajdonképpen mi történik a terápia során? Mi idéz elő változást a páciens állapotában, minek köszönhető a siker?

– Nehéz ezt egzakt módon meghatározni – reagál a szakember. – A terápia lényege a hangsúlyozott kapcsolatiság, amiben a páciensnek lehetősége van egy másik emberrel közösen gondolkodnia önmagáról. Ebből élmény, érzés, értés vagy megértés születhet, amit beépít az életébe. Felszabadítja azokat a képességeit, amelyekkel remélhetőleg élhetőbb színvonalon formálhatja a sorsát. Hogy mit tesz ehhez hozzá a terapeuta? A hatvanas években Eliza néven megalkottak egy számítógépes programot, ami képes volt beszélgetni emberekkel. Kiderült, hogy az algoritmusok a beszélgetések 80 százalékában igen hasonló válaszokat adtak, mint egy terapeuta. A maradék 20 százalékban kell tehát lennie mindannak, ami miatt nem vagyunk lecserélhetők egy robottal. A munkánk esszenciája, hogy megtaláljuk azt a gócot, ami a lélektani elakadást okozza. Olyan ez, mint a faúsztatás. Ha egyetlen rönk fennakad egy sziklán, akadályt képez az összes többi számára, s hatalmas torlasz keletkezik. A megoldáshoz azonban nem kell valamennyi farönköt egyenesbe hozni, elegendő azt az egyet kimozdítani a csapdából. Ezután már az összes többi felszabadul, s folytathatja az útját.