Uzsalyné dr. Pécsi Rita: Ne váljon a gyerek a képernyő rabjává

Rombol a géphasználat?

Fejleszt vagy rombol a géphasználat? Mi történik a fejletlen idegrendszer és a gép találkozásakor? Kiket veszélyeztet elsősorban a függőség? A válaszokat klinikai vizsgálatok eredményeire alapozva adta meg dr. Pécsi Rita.

– Öt szülőből négy azt gondolja, hogy az internethasználat fejleszt, ma már nem élhetünk e nélkül, ám a kutatások azt igazolják, hogy ez csak erős megszorításokkal fogadható el – vezeti fel mondandóját a neveléskutató. – Az eszköz biztosan hasznos, ezt nem vitatja senki, de nem mindegy, hogy mikor találkozik vele a gyerek, mire használja és mennyi ideig. Szögezzük le, a számítógép ismeret- és adattárolás céljára páratlan, emberi alapszükségletek kielégítésére azonban alkalmatlan. Nem a károgás vezérel, hanem a veszély és a megoldás felmutatása.

Agyi és élettani folyamatok a háttérben

Az előadás nem az internetes tartalmakat taglalta, hanem azokat az agyi és élettani folyamatokat, amelyek a képernyő előtt a használóban lejátszódnak.

– A kutatók már 2000-ben megkongatták a vészharangot, azt kérve kiáltványukban, hogy az óvodákban és az alsó tagozaton azonnal szüntessék meg az okoseszközök használatát. Mondták ezt arra alapozva, hogy az agyunk és az idegrendszerünk fejlődése egészen a húszas évek elejéig tart, s minél éretlenebb a rendszer, annál nagyobb a veszélye, hogy klinikai és idegrendszeri elváltozásokat okoz a géphasználat. Hároméves korig forradalmi változások zajlanak az agyban, ez idő alatt, de jobb, ha hatéves korig semmiféle okoseszközzel nem kerül tartós kapcsolatba a gyerek, mert az visszafordíthatatlan károsodást okozhat. De később sem csökken a kockázat, hiszen agyunk homloklebenyi része, a prefrontális kéreg még csak éppen formálódik. Ez az agyterület teszi lehetővé, hogy gondolkodjunk cselekvés előtt, ez az indulatszabályozás, a figyelem- összpontosítás, a problémamegoldó gondolkodás és a megfontolt, morális cselekvés központja. Fejlődését kizárólag a megértett és átélt valóság képes előidézni, a virtuális úton szerzett tapasztalat nem. Már csak azért sem, mert a hatása nem ugyanott landol az agyban, mint a megélt élményé. Ha emiatt hibásan adaptálódik az agy, ha a túlzott géphasználat rontja a gondolkodási struktúrák megszilárdulását, az neurobiológiailag igen káros lehet.

A számítógép s főként a videojátékok világa megkérdőjelezi az önhatékonyságot, ami pedig minden ember szellemi alapszükséglete. Mit jelent ez? Azt, hogy a virtuális térben nem lehet valóságosan cselekedni, megsimogatni a kutyát, megcsípni az öcsit, szétszedni a brummogó macit, s mindebből ok-okozati következtetéseket levonni. Az itt szerzett tapasztalatok nem használhatók a való életben, a reális életfeladatokhoz nem kapunk muníciót. Ha a gyerek a valóságban megmászik egy hegyet, annak az élményét, tanult tapasztalatát később elő tudja hívni. Ha a virtuális térben teszi, akkor nem. Az agy fejlődéséhez valódi feladatok kellenek, a komputerjáték nem alkalmas erre. A látszólag szelíd, építős, telepítős, fejlesztős játékok sem. A virtuális világ fellazítja a valóság határait, a gyerek megszokja, hogy a játékban minden gombnyomásra működik. S mivel az életben nem ezt tapasztalja, visszamenekül a játékba.

De milyen biológiai, kémiai folyamatok állnak a háttérben? Az egyik legfontosabb a dopamin, a „boldogsághormon” termelődése, ami függőséget okozhat. A számítógépes játékokról néhányan egyenesen elektronikus kokainként beszélnek, mert ugyanazokat az agyi területeket használják és sértik, mint a drog. Következményként csökken az önkontroll, a koncentráció, gyengül a döntéshozó képesség. A játékok úgy vannak megkonstruálva, hogy mindig a kellő időben érkezzen a stimuláló „jutalom”, s a hatás továbbra is a gép előtt tartsa a gyereket. A szervezet azonban hozzászokik az emelkedő dopaminadaghoz, s egyre többet követel belőle. A rendszeres dopaminfröccs további veszélyes hatása a motiválhatóság hiánya. Ha a gyerek nem kapja meg az adagot, amihez a szervezete a tartós játék hatására hozzászokott, a gyengébb ingerek iránt közönyössé válik. A valós játék már kevés lesz a boldogsághoz, kihuny az életvágy. Egérkísérletek során például azt tapasztalták, ha az alanyokból kivonják a dopamint, egy lépést sem tesznek az ételért. Csak akkor eszik meg, ha a szájukba rakják.

– A kétdimenziós, vibráló képernyő további veszélyes hatása, hogy kikapcsolja a testérzékelést – folytatja dr. Pécsi Rita. – A gyerek szinte lebénul az izgalomtól, transzállapotba kerül, s ha nincs feloldó mozgás, befelé fordul az agresszió. A kicsiknél ez különösen veszélyes, mert ők mindent a mozgáson keresztül értenek meg. Nem véletlen, hogy az összes, „disz”- szel kezdődő zavar (diszgráfia, diszlexia stb.) kezelése mozgásterápiával kezdődik. A bukfenc, az egyensúlyozás, a fára mászás, a biciklizés, a fogócskázás náluk mind az agy érését segíti. A problémamegoldó gondolkodás csak az eredménykényszer nélküli, szabad játékban fejlődik, ami nagyon messze van a gép előtti görnyedéstől. Képalkotó vizsgálatok bizonyítják, hogy a gyerek agya nem a tanulás, hanem a játék hatására növekszik. A tanulás csak felhasználja azt, amit a játék megalkotott. Ne akarjuk fordítva látni! A NASA felvételi adatlapján például kérdésként szerepel, hogy az illető mivel játszott gyerekként. Ha azt válaszolja, hogy programozott, nem veszik fel, mert egysíkú, nem eléggé rugalmas és kreatív a gondolkodása.

Sokakat érintő következmény a figyelemzavar is. Nem véletlen, hogy a géphasználat megugrása óta 800-szorosára növekedett a figyelemzavaros gyerekek száma. A koncentrálóképesség 6-7 éves kor körül kezd stabilizálódni, a túlzott géphasználat azonban széttördeli a formálódó fókuszt.

– Az emberi faj képtelen egyszerre több dologra figyelni, ez még a nőknek sem megy – halljuk a kijózanító tényt. – Tudunk viszont „kattogni”, tehát gyorsan fókuszt váltani. Ehhez azonban ennek a képességnek meg kell szilárdulnia. Ellene dolgozik a multitasking, vagyis a halmozott médiafogyasztás, ami a fiataloknál is gyakori. Az állandóan pittyegő szerkezetek, a felugró ablakok, a tartalmak cikázása a képernyőn óhatatlanul teljesítménycsökkenéshez vezet. Összességében elmondható, hogy nagy dózisú infokommunikációs hatás esetén romlik a rugalmas problémamegoldás, késik a kognitív fejlődés, csökken az önfegyelem, s a túlingerlés tompítja az érzékszerveket is. Tehát a kevesebb technika érettebb agyat eredményez. A franciák talán már elhiszik ezt, hiszen szeptembertől kitiltották az iskolákból (12 év alatt) a mobilokat, tableteket, okosórákat. Az intézmények persze tehetnek kivételt, mérlegelhetnek.

Aki attól tartana, hogy a csemete lemarad valamiről, van egy jó hírünk. Világtól teljesen elzárt bennszülött gyerekekkel végeztek kísérleteket, egy barlangban okoseszközöket helyeztek el számukra. Korábban soha nem láthattak még csak hasonlót sem, de 40 perc múlva már vígan játszottak velük…

Minden gyerekből persze nem lesz gépfüggő, soha nem az érzelmileg erősek, a kompetensek, a kapcsolatképesek válnak áldozattá.

Hogyan óvjuk a gyermeket?

–Mivel erősíthetjük, óvhatjuk a gyereket? – veti fel dr. Pécsi Rita. – Elengedhetetlen a következetes szabályok és az életkornak megfelelő célok felállítása, továbbá az egyéni felelősség érlelése. Ugyanilyen fontos, hogy izgalmas, átélt kalandokhoz jusson, legyőzhető, igazi veszélyekkel, félelmekkel, konfliktusokkal szembesüljön. Bütyköljön, tanuljon meg tüzet rakni, ügyesedjen, nézzen bele a tücsöklyukba. Nem elég korlátozni vagy tiltani a géphasználatot, adni is kell helyette valamit, csatornázzuk át az élményeket az offline világba. Az igazi ellenfél az agyonhajszolt, túlféltett, túlbiztosított, sterilizált, jóllakatott kvázi-gyerekkor…

S még két kulcselem a sikerhez: kötődés és társas kapcsolat. Utóbbira azonban nem a közösségi média a megoldás. Az ugyanis a látszatinformációk özönével, a burjánzó énközpontúsággal, a kicicomázott valósággal s az online gátlástalanság vadhajtásaival csak a kapcsolatok illúzióját nyújtja, és a depresszióig vezethet az ilyen módon megtapasztalt kapcsolati űr.

A gép helyett tehát a valósággal, a természettel és egymással keressük a kapcsolatot.