Még állnak a Skull Mátyás vasöntőjében készült kikötői vasbakok

Az 1870-től 1918-ig tartó magyar korszak azonnal szembeötlő jeleinek egyikét, a kikötőhöz tartozó Adamich-mólót, amely ma is létezik Adamićev gat néven. Kis kitérővel sétát tehetünk a Budapest rakpartig (Budimpeštansko pristanište), merthogy az is létezik.

Persze, lehetetlenség részletezni valamennyi magyar vonatkozású emléket. Így hát csak felsorolásszerűen: megvan a Ganz-Danubius hajógyár egykori helye, akárcsak a torpedógyáré (e kettőről lesz még szó), aztán a kőolajkikötő, amely a mostanság válni kézülő Mol-INA tulajdona. A vasúti pályaudvar és a tárházak egy része is látható. A kikötőhöz tartozik még a majd’ két kilométer hosszú Mária-Terézia móló, amely hullámtörőként szolgált régen, és most is ez a rendeltetése. Végigmenni rajta jó kis séta, miközben kerülgetjük a régről megmaradt vas kikötőbakokat. Rajtuk a több mint száz éve fémbe öntött, boldog békeidőket idéző magyar feliratokat betűzzük: „Skull Mátyás vasöntödéje, 1893”. Az öntöde derék tulajdonosa az ausztriai Gottschee településen, a mai szlovéniai Kočevjében, német nyelvszigeten született 1836-ban. Egyiptomi és törökországi kitérő után 1863-ban érkezett Fiumébe, vállalkozását 1878- ban alapította. Itt élt és dolgozott haláláig, 1901-ig. Életpályája összhangban áll sok monarchiabeli sorstársáéval, hű képe Fiume sokszínűségének: egy osztrák-német polgár, szlovén vidékről érkezve kiköt az akkor horvát fennhatóságú Fiumében, hogy azután a magyar érában olyan vasöntődét alapítson, mely az olasz időkben is működik. A fém monstrumok egy része „újakkal” egészült ki a jugoszláv időkben. A kikötői épületek, hivatalok eredeti funkciójukban állnak, akárcsak az egykori Baross-(fa)kikötő.

Külön misét érdemel a szűken vett belváros a Korzóval, ahol a nap minden szakában látni ráérő gyalogosakat, a temérdek kávézó (kafić) valamelyikének teraszán üldögélő vendégeket, vagy nézelődő, fotózó turistákat. Meglepő felfedezés az internet segítségével: összehasonlítható a település központi magjának egykori, 1890-ben dokumentált és a mostani műholdképes alaprajza. A kettő szinte ugyanaz, alig változott a magyar idők óta. A centrum legjellegzetesebb épülete a várostorony, mellette a fellobogózott épület a hajdanvolt városháza, ma a rádió székháza. És akkor a Korzó, így, nagybetűvel, ahogy a helyiek mindig is írták. Mintha semmi sem változott volna száz év alatt. Mintha csak napjainkban írta volna a magyar nyelvű útirajz egykori, ismeretlen szerzője: ,,A nagy karsztkövekkel és sima czementburkolattal ellátott útcza esténként kedvelt sétahelye a fiumei közönségnek. Szegény és gazdag örömest tölti itt a tikkasztó nyári nap után a hűvös estét szórakozva, élénk társalgással, a mi gyakran éjfélen túl is eltart, a mint ez rendes szokása a délszaki városok népének. Aki Fiume érdekes népét együtt akarja látni, az menjen el a Corsóra az esti órákban. Az olasz város lakossága nem zárkózik úgy el egymástól, mint más városoké. A Corsón egymást nem zavarva együtt sétál és szórakozik a becsülettudó köznép az előkelőkkel. A régi patricius család sarja mellett vidáman fecseg a maga sorsabeli nőkkel a gyors nyelvű facchino (teherhordó munkás), a mint hogy a fínom úrhölgy mellett is szépen megfér a csínos hajadon sartorella, a hogy itt a köznép munkás és derék leányait nevezik. Gyakran idegen országok hajóinak tisztjei és matrózai is tarkítják a szórakozó tömeget, s a figyelő fül pár percz alatt 8-10-féle nyelven hall maga körűl udvarolni és tréfálkozni”.

Tovább a Riva ulicában, azaz a parti sétányon! Se vége se hossza a 19. század végén, illetve a múlt századfordulón emelt, historizáló építmények sorának. Többnyire négyszintes kialakításúak, egyediségükkel, hangulatukkal néhány Kárpát-medencei magyar várost idéznek.

Az utcai számozás szerint 1-essel jelölik az egykori Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság neoreneszánsz stílusú épületét. 1883 és 1885 között építették, tervezője Hubert József. Az épület a főhomlokzatával nem a part, hanem a város felé néz. Itt működött a révkapitányság, a révőrkaszárnya, 1895-ig a tengerészeti akadémia és 1918-ig a Garády Viktor író, zoológus (1857-1932) vezette biológiai állomás és akvárium. Garády – eredeti neve Gauss – régi olasz patrícius család sarja. Az egyetemet Budapesten végezte. Egy időben a fiumei középiskolában tanít, majd 1908-tól a tengerészeti akadémia tanára. 1903-ban megalapította a Fiumei Szemle című hetilapot, 1907-ben a naponta megjelenő Fiumei Naplót. Első munkáit olaszul, a továbbiakat magyarul írta. Számos – különösen a tengeri és tengerparti életet ábrázoló – szépirodalmi és ifjúsági műve, valamint több, a Quarnero állatvilágával foglalkozó tudományos dolgozata jelent meg. Többek közt olaszra fordította Katona József örökbecsű művét, a Bánk bánt.

Az olaszból lett magyar író A tenger tündérei című elbeszélésében ilyen csodálatos sorokkal ajándékozta meg olvasóit: „A déli sárga fény, amely a nyájas, tiszta égről alátör, ropogva omlik szét a tenger sima tükrén, s folyó arannyá lesz tőle a víz. Csónakom meg nem moccan rajta. Fölöttem fehér sirályok karikáznak a tavaszi verőfényben. Alattam a tenger mélységes vize ezernyi ezer csodával telerakva. Vágyódó lelkem belemerül a szent hangulatba, s úgy rémlik ekkor, mintha álmodnám, mintha lent bolyonganék a kék vizek mélyében, valami titokzatos véghetetlen nagy világban. Csodálnám a korallok ékes palotáját, sétálnék virágos, szép kertekben, fantasztikus tarka erdőkben, amiket nem ringat a szellő, nem korbácsol a vihar, hanem örök nyugalom, néma csönd borul rájuk.”

Adria kékje Móra Ferencet juttatja eszünkbe, aki több száz kilométerrel odébb a nagy Alföld búzamezőinek énekét szólaltatta meg. (Folytatjuk.)