Régész szemmel dr. Csont nyomában – Halálos betegségek nyomai a leleteken

Hogyan éltünk századokkal ezelőtt?

Nemcsak azért, mert a főszereplő karakterét egy valódi bűnügyi antropológus találta ki, hanem amiatt is, mert ellenkező esetben a konkurens csatornák ízekre szednék a sorozatot…

A csontok sérüléseiből, degeneratív elváltozásaiból levonható következtetésekről azonban nem csak a tévében hallhatunk, erről beszélt a minap Klinger László, a Göcseji Múzeum egy hónapja munkába állt új szakembere is egy régészetet népszerűsítő program keretében.

– A szakembereket és a laikusokat egyaránt izgatja, hogy milyenek voltak, hogyan éltek eleink több száz vagy ezer évvel ezelőtt. Ha a csontokat nem is szólaltathatjuk meg, a régészeti ásatásokon előkerült hiteles leletek az antropológusok segítségével mégis vallomásra bírhatók – mondja bevezetőül a nagykanizsai származású régész.

A fizikai antropológia főként a csontok, a testi jellemzők meghatározásával foglalkozik. A mérésekből nyert adatok statisztikai elemzéséből a szakemberek következtethetnek az egyes embercsoportok vándorlásaira, a közösségek alakulására. S ez már tovább is vezet a kulturális antropológiához, amely értelemszerűen az embercsoport kultúráját (közösség, nyelv, rítusok) vizsgálja.

– Az egykor élt emberek életének újrateremtésében, a biológiai rekonstrukcióban az antropológia mellett meghatározó tudományág a paleopatológia is – folytatja Klinger László. – Ez a terület a történeti időkből (a Homo nemzetségtől a 17. századig) származó emberi maradványok, alapvetően a csontok kóros elváltozásaival foglalkozik. Célja, hogy a régészeti korok kultúrájáról nyert képet a szakemberek kiegészítsék a kultúrát alkotó emberek speciális jellemzőivel. Bizonyos betegségek ugyanis nyomokat hagynak a csontokon. A feltárások során a régészek nem ritkán olyan maradványokra bukkannak, melyeken a lepra, a szifilisz vagy éppen a tbc nyomai figyelhetők meg. A kóros elváltozások tanulmányozása segít megismerni az adott korszakra jellemző betegségeket és azok kórfolyamatait, valamint a népességre gyakorolt hatásukat. A leletek elemzését az utóbbi időkben nagyban segítik a modern képalkotó eljárások, mint például a CT vagy az ultrahang.

Harc, betegség, baleset

A csontok legnyilvánvalóbb elváltozásait a különféle harci vagy baleseti traumák okozzák, mint a törés, ficam, rándulás, csonkolás, éles szerszám okozta csontsebek. Szemléletes példa erre az idén márciusban Zalaapáti határában feltárt avar kori lovas sír, a benne fekvő férfi jobb combcsontja ugyanis súlyos törés nyomait őrzi. A sérülés nem volt végzetes, hiszen a csont, ha rendkívül görbén is, de összeforrt. A térd szintén deformálódott, emberünk bizonyára súlyos fájdalmakat élt át, s bicegett.

A fentieken túl szankció, büntetés is okozhatott traumás elváltozásokat. A leletek tanúsága szerint ezek nagyobb része a fejet érintette: skalpolás, lefejezés, s bizonyos esetekben a koponyalékelés és talán a mesterséges koponyatorzítás is ide sorolható – halljuk a régésztől.

Egy lefejezés kimenetele nem lehetett kétséges az alany túlélése szempontjából, ám bizonyos fertőző betegségek is hasonló „hatékonysággal” pusztították az emberiséget. Ha a szakemberek érdes felszínű, fakéreg­szerű, sipolynyílásokkal tarkított csontleletre bukkannak, különféle vírusok, baktériumok, gombák pusztításával szembesülnek. Ezek ugyanis csonthártya-, csontvelő- és csontgyulladást okoznak, amelyek a fenti jelenségeket idézik elő.

– Az egyik legrégebbről ismert betegség a lepra, ami a legnagyobb pusztítást a 13-14. században végezte Európában. Baktérium által okozott krónikus fertőzéssel van dolgunk, amely a betegség késői stádiumában csontelváltozásokat okoz. Ez gyakorlatilag a csont megritkulását s végül felszívódását jelenti, így alakul ki a jellegzetes leprás nyeregorr, vagy tűnik el több ujjperc a kézen és a lábon. Utóbbi jelenséghez az idegpályák és az izomzat pusztulása is hozzájárul.

A lepra további tipikus következménye, hogy a szájpadlás átlyukad. Az arc mimikai izmai megbénulnak, a beteg nem képes összezárni az ajkait. A szájüreg lehűl, a fogak idomtalanul növekszenek, az arc deformálódik.

– Bő egy évtizeddel ezelőtt az MTA Régészeti Intézetének kutatócsoportja Abony közelében egy késő rézkori település feltárásakor a lepra 5700 évvel ezelőtti nyomait fedezte fel emberi maradványokon. Jelen tudásunk szerint ez lehet a világ legkorábbi kimutatott leprás megbetegedése, ami évezredes nagyságrenddel korábbi az eddig legrégebbiként számon tartott anatóliai és indiai leleteknél – osztja meg velünk az unikális információt Klinger László. – A feltárt 48 sírból ötben tapasztalták a koponyákon az orrcsont felszívódását, továbbá a lepra egyéb jeleit.

Rettegettségben talán még a leprán is túltett a pestis, hiszen a döghalál gyorsan ölt, s a halálozási ráta akár 50-80 százalék is lehetett. A legnagyobb járvány a Kaszpi-tengertől indulhatott, s 1346-ban érte el a Krím-félszigetet, ahol a genovaiak kaffai erődjének ostrománál – korabeli forrás szerint – a támadó tatár seregek pestises hullákat katapultáltak a városba, bevetve így a hadtörténet talán első biológiai fegyverét. A kór 1347-50 között az európai népesség egyharmadával végzett, s az elkövetkező 400 évben kontinensszerte pusztított. Nálunk a Rákóczi-szabadságharcnak is az 1708-tól tomboló pestisjárvány vetett véget. A ragály mindenütt félelmetes következményekkel járt, a betegeket elevenen befalazták, gyilkolni kezdték a járvány okozásával megvádolt zsidókat, s az 1700-as években Dél-Erdélyben a vámpírhit is fellángolt, ott ugyanis „őket” tették felelőssé. A fekete halál – az elnevezés abból fakadt, hogy a betegek bőre az oxigénfelvétel zavara miatt gyakran sötétkék színt kapott – legrémisztőbb formája a bubópestis volt. E kórképben a baktériumok a nyirokcsomókban okoztak pokoli fájdalommal járó gyulladást. A duzzanatokban összegyűlt váladék idővel elfeketedett, s jó esetben kifakadt, esélyt adva a túlélésre. A régészek leginkább a tömegsírok feltárásakor találkoznak a pestis pusztításával, a temérdek holttest elhelyezésének gondja ugyanis ilyen kényszermegoldásokat szült. Szakcikkek számolnak be róla, hogy a pestis nyomai még évszázadok múltán is kimutathatók az áldozatok fogaiban.

Feltűnőbb jeleket hagyott maga után a szifilisz, ami a koponya és a csöves csontok torzulásához vezetett.

– A koponyán a szövetelhalás következtében bemélyedések keletkeztek, a csöves csontok velőürege pedig beszűkült. Mindkét jelenség jól látható a szegedi vártemplom körüli temetőben meglelt két szifiliszes nő csontvázán, akik az 1400-as évek derekán hunyhattak el a betegségben. Egyikük feje tetejét mélyedések borították, a szájüregében pedig borsónyi lyuk keletkezett. Rettenetes fájdalmai lehettek – mutat egy konkrét esetet a régész.

S még néhány példa a sorból: a tbc a csontok összeroppanását okozta (például púposság), a D-vitamin-hiány miatti angolkór a végtagokat görbítette meg (O-láb), az ízületi betegségek pedig gyakran eredményezték például a térdek összecsontosodását.