Dr. Joós Lászlóné 40 éven át gyógyította a kiskanizsai gyerekeket

Születésnapja alkalmából köszöntötték

A doktornőt családja, illetve a kiskanizsai Sarlós Boldogasszony Katolikus Karitász tagjai is köszöntötték születésnapja alkalmából – ez utóbbi szervezetnek ő volt az alapítója és évekig vezetője is. Tulman Gézáné, a karitász mostani vezetője így jellemzi egy helyütt a „doktornénit”: „Kiskanizsa minden házának lakóját ismerte... Több éven keresztül segítette és támogatta a rászoruló embereket. Orvosi előadások sokaságát szervezte, illetve ő maga is tartott ilyeneket. Bízott abban, ha a lakosság tájékoztatást kap a betegségekről, azok eredetéről, akkor ők maguk is sokat tudnak tenni annak érdekében, hogy megelőzzék azokat. Sajnos, mára a doktornő egészsége is megromlott, de lehetőségeihez mérten még így is tájékozódik a város lakóinak életkörülményeiről, tanácsaival látja el a hozzá fordulót. A karitász munkájáról is minden esetben tájékozódik, és jelenlétével is segít bennünket.”

Így lett belőle gyermekgyógyász

- Az életem nagyon egyszerű és szép volt, csak jót tudok mondani róla. Hívő ember vagyok, ezért én azt vallom, hogy a Jóisten alakított mindent – bocsátotta előre dr. Joós Lászlóné, akivel otthonában beszélgettünk. – Hogy hogyan lettem gyermekgyógyász? Ez is olyan természetes volt… Középiskola után az orvosi egyetemre jelentkeztem, mert valahogy mindig az vezérelt, hogyan tudnék segíteni másoknak. Az egyetemen ismerkedtem meg későbbi férjemmel, dr. Joós Lászlóval, aki alapvetően sebésznek, vagy szülész-nőgyógyásznak készült, én pedig úgy döntöttem, hogy gyermekgyógyász leszek. Mindketten a kanizsai kórházban kaptunk munkát, igaz, a férjemet a kórbonctanra vették fel, azt ígérve, hogy ha lesz hely a sebészeten, vagy szülész-nőgyógyászként, átmehet majd oda. Így is lett, de akkorra már annyira megtetszett neki a patológia, hogy inkább ott maradt egész életében. Én gyermekorvosként dolgozhattam az egészségügyi intézményben, ám rá kellett jönnöm, hogy két gyermekkel nehéz összeegyeztetni a kórházi munkabeosztást. Adódott a lehetőség: Kiskanizsára kerestek körzeti gyermekorvost, én pedig jelentkeztem. Negyven évet töltöttem el itt, legalábbis papíron, mert a nyugdíjazásom után még egy ideig besegítettem az utódomnak, dr. Spingár Andreának.

- Gyermekorvosként nem lehetett könnyű dolga, hiszen egy pici baba nem tudja szavakkal elmondani, mi fáj, s régen minden bizonnyal még az orvostechnikai eszközök sem voltak olyan fejlettek, mint ma…

- Ez, bármilyen hihetetlen, nem igaz, mindig azt szoktam mondani, hogy nekünk, gyermekorvosoknak könnyebb dolgunk van, mint a felnőtteket gyógyító kollégáknak – válaszolt a doktornő. – Megesik ugyanis, hogy a felnőttek eltúlozzák a panaszaikat, s így rossz irányba is terelhetik az orvost, illetve ily módon a diagnózist. A gyermek viszont mindig őszinte.

- Úgy tudom, hogy évekig a városban laktak, s csak idős korukra költöztek ki Kiskanizsára.

- A férjem lábát amputálni kellett sajnos, s akkor a könnyebb közlekedés miatt gondoltuk úgy, hogy a belvárosi emeleti lakásunkat eladjuk és egy kertvárosias jellegű helyen vásárolunk helyette földszintes családi házat. Kiskanizsa pedig adta magát, mert itt befogadtak, elfogadtak az emberek. Én pedig a gyermekorvosi éveim alatt megszoktam, sőt, megszerettem a kiskanizsaiakat, bármennyire is furcsák egy nem idevalósi számára. Az igazság az, hogy másként gondolkodnak, mint mások, nem könnyű velük boldogulni, de ha valakit elfogadnak, azért tűzbe mennének.

Katolikus karitász csoportot alapított

- Ön alapította meg a városrészben a katolikus karitász csoportot.

- Akkor szinte már minden egyházközségben működött katolikus karitász csoport, csak itt nem és dr. Páhy János, most nyugalomba vonult plébános kért fel a helyi szervezet létrehozására. Én és az utódom, Tulman Gézáné is rendszeresen szerveztünk jótékonysági akciókat, gyűjtéseket a rászorulók számára, s nem egyszer támogattuk a szegényebb sorsú embereket élelmiszercsomaggal, vagy más módon. Visszatekintve azonban most már úgy látom: a magányos, egyedül maradt idős embereknek nem erre van szükségük, hanem inkább olyan valakire, akivel néha beszélgethetnek, elmondhatják a gondjaikat és kapaszkodhatnak beléje. Véleményem szerint a városrész idős embereinek egy állandó nappali ellátást nyújtó intézmény lenne a legnagyobb segítség. Ezt akár a templom mögötti katolikus közösségi házban is ki lehetne alakítani, s nappal itt egymás társaságában tölthetnék el az időt az öregek. Sajnos, egy ilyen intézmény hiányát magamon is érzem, igen nehezen mozgok már, s habár a szomszédaim nagyon kedvesek és sokat segítenek, mégis jó lenne a szépkorú társakkal beszélgetni. És szükség volna olyan emberekre is, akik megfognák az idősek kezét és segítenének, ha gyógyszert kell íratni, vagy kiváltani, esetleg a boltból kellene hozni valamit. Erről mát egyeztettem Varga Lászlóval, a Kaposvári Egyházmegye püspökével, aki nyitott a kezdeményezésre – nagyon remélem, hogy megvalósulhat az ötlet, még az én életemben. Ez a legfontosabb tervem, mert bizony, ezernyi van még – csak azt nem tudom, hogy a Jóisten ennyi gondolathoz ad-e még elegendő időt is...

Dr. Joós Lászlóné, Dr. Molnár Mária 1938-ban született Jánosházán. Gyermekkorát szülővárosában töltötte, és ott végezte el az általános iskolát, majd Celldömölkön tanult tovább középiskolában. Kitűnő érettségi vizsga után a Pécsi

Orvostudományi Egyetemre felvételizett. Szorgalma és kitartása az orvosi diplomához vezetett, és 1964-ben orvossá avatták. Férjét az egyetemen ismerte meg (csoporttársak voltak), házasságkötésük után a nagykanizsai kórházban helyezkedtek el. A doktornő négy évet töltött a kórházban, s közben csecsemő- és gyermekgyógyászatból szakvizsgázott.