Az ápolást csak hivatásként szabad művelni

- Ön mit gondol, kik választják az ápolói szakmát?

- Akik erőt éreznek ahhoz, hogy embereken segítsenek, hiszen el kell fogadni egy másik ember szenvedését, kell hozzá egyfajta szociális érzékenység is. Sajnos egyre kevesebben tanulják ezt a szakmát, úgy mondanám, hogy ez nem is szakma, hanem hivatás. Inkább nők helyezkednek el nálunk, de örülünk neki, hogy egyre több férfi is van a pályán, hiszen vannak olyan osztályok, mint a pszichiátria, neurológia, ahol szükség van a férfi dolgozók fizikai erejére is. 

- Milyen a helyzetük a szakmában dolgozóknak?

- Létszámhiánnyal dolgozik a legtöbb kórház, a miénk is, a szakma presztízse elveszett, másrészt az anyagi elismerés is igen csekély. Azonkívül az oktatási rendszer átalakulása miatt egyre kevesebben választják ezt a hivatást, nincs, ami vonzóvá tegye. Ha érettségi után még három évig tanulnak, akkor lehetnek ápolók, de a fiatalok inkább úgy döntenek, hogy tanulnak mást négy évig, és akkor diplomát is kapnak. De annak, aki ezt a szakmát választja, amint megkapja az első köszönömöt, simogatást, annak megéri. Persze sok a stressz és fizikai megterhelés is, ápolási eszközök hiányoznak és a testi-lelki egészség megbomlásával sok nővér a kiégés fázisába jut el, mégis megvan ennek a munkának a szépsége, ami miatt mindennap érdemes bejönni dolgozni.

- Mennyire magas a külföldön munkát vállaló ápolók száma?

- Valóban, náluk is jellemző ez a probléma, nemcsak az orvosoknál. Ausztriába, Angliába és Németországba mentek ápoló kollégáink, mivel ott is munkaerőhiány van, és a fizetések sokkal magasabbak. De szerencsére nem olyan nagymértékű, hogy aggódnunk kellene emiatt. 

- Meg tudják becsülni a szakmát az ápolók, ha a körülöttük levők ezt nem teszik meg?

- A legtöbben azt becsülik, hogy van még munkahelyük. Szeretnénk mindenkit megtartani és még több embert felvenni, ezért pályáztunk a közmunkaprogramra is, sok munkanélküli került hozzánk segédápolónak. Az egészségügyben nagy a bizonytalanság, és ebben a pénztelen világban nem engedhetjük meg a legjobb minőségű anyagokat: gumikesztyűt, betegemelőt, hiszen nem tudjuk finanszírozni. A jövőt illetően pedig szeretnénk, ha a nővéri vonalon pozitív elmozdulás lenne tapasztalható. 

Nagyon sok vállalkozás ment tönkre az utóbbi időben, ahol ápoló végzettségű dolgozott, aki most, hogy megszűnt a munkahelye, szeretne nálunk az eredeti szakmájában elhelyezkedni. De a Deák iskolából is 21 frissen végzett ápolót tudunk most felvenni, még így is ugyanennyi állásunk betöltetlen marad. A költségek miatt viszont mi sem tudunk minden állást betölteni egyelőre.

- Mi a tapasztalata, milyen az ápolók felkészültsége?

- Az OKJ-s ápolók a szakközépiskolában jó útravalót kapnak. Nagyon sok múlik a mi kolléganőinken, hiszen fontos, hogy milyen példát látnak itt, meghatározza, hogy a tanulóból milyen ápoló lesz. Az elméletet nagyon jól megtanulják az iskolában, de igazából itt szembesülnek először a gyakorlattal. Mentor rendszer működik nálunk, egy tapasztalt ápolónő mellett sajátíthatják el a szükséges ismereteket, de úgy gondolom, hogy még mindig jobb a gyakorlati felkészültségük a diplomás ápolókénál. 

- Gondolom, hogy feküdt már kórházban, mint beteg, milyen volt a másik oldalról nézni az ápolók munkáját?

- Volt ilyen alkalom, persze. Mindenkinek át kellene kerülnie a másik oldalra is, annak is, aki az ápolókat minősíti, de én elmondhatom magamról, hogy volt alkalmam betegként megfigyelni a munkájukat. Persze házon belül voltam, de kértem őket, hogy úgy kezeljenek, mint a többi beteget, éreztem, hogy figyelmesek és kedvesek voltak. Sok időt töltöttem velük és láttam, hogy milyen fáradhatatlanul ugranak fel akár sokadszorra is, ha csönget egy beteg. Az a hat év, amit én nővérként eltöltöttem, nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Emberekkel dolgozni mindig nagyon nehéz. 

- Hogy tudná megfogalmazniennek a napnak az üzenetét?

- Az ápolás olyan küldetés, ami megtanít minket arra, hogy ne mindig csak önmagunk legyen fontos, hanem vegyük észre a amásik embert is. Az ápolást csak hivatásként szabad művelni, különben elveszíti az értékét. A társadalmi és anyagi megbecsültség hiánya nehezíti az ebben dolgozók életét, de az ápolók a kórház alappillérei. Van egy mondás: az orvos viszi a beteget a kórházba, de a nővér tartja ott és ez így is van. Ha egészségügy kerül szóba, akkor mindenki az orvosokra gondol, pedig nemcsak a nővérekről van szó az ápolók napján, hanem a műtősökről, a laborasszisztensekről, mindenkiről, aki a betegápolásban részt vesz, akkor is, ha nem a betegágynál áll, hanem a diagnosztikában dolgozik. Sajnos kevés dícséretet, de annál több kritikát kapnak ezek a dolgozók.

Kovács Erzsébet először nővérként dolgozott a megyei kórház a belgyógyászatán, majd tanított a Deák Ferenc Szakközépiskolába három évig, aztán ismét visszakerült a kórházba, mint az intézet vezető főnővér-helyettese, és 1990-től ápolási igazgató. Nagyon sokrétű a munkája: biztosítania kell a betegellátáshoz szükséges személyi hátteret, felelősséget vállalni, hogy a technikai felszerelések is rendelkezésre álljanak, de oktatási és szervezési feladatokat is ellát.