„A repülők szórták, csak szórták..." - Egy egykori levente beszámolója a II. világháborúról

Úgy gondolom, minden megemlékezésnél, képnél, videónál többet jelent, ha egy valódi túlélő gondolatait halljuk, olvassuk, és ezt adhatjuk át az utókornak. Ennek szellemében kerestük fel a 90. életévéhez közeledő, köztiszteletben álló salomvári lakost, Füzi Józsefet. Józsi bácsi az alapvetően testnevelési mozgalomként megálmodott levente mozgalom által került a nagy háborúba, méghozzá a Németország és Dánia között elterülő Sylt szigetre.

- Kérem, meséljen a leventemozgalomról, s arról, hogy milyen kiképzést kapott?

- Minden héten egy alkalommal, pénteken volt oktatás, 5 órás, lövészet, s ez kötelező volt. Aki nem ment el a leventébe, azt a ságodi temetőbe vitték ki gyomlálni (nevet), ez volt a büntetés. Mindenki kapott egy sapkát, erről látták a faluban, hogy én is levente vagyok. Leventeként beosztottak minket. Lehetett jelentkezni a Hunyadiba (a német-magyar megállapodás alapján hozták létre a Hunyadi hadosztályt a Waffen SS létszámának kiegészítésére), és a Szent Lászlóba (1944-ben a magyar hadvezetés újabb hadosztály felállítását rendelte el, ennek lett a neve Szent László. A Waffen SS-hez nem volt köze) azoknak, akik önkéntesek akartak lenni. Én nem jelentkeztem sehova. Fegyverekhez képeztek, lövészet volt, de csak 2 hónapig tartott az egész. Ezek után mégis rendes igazolványt adtak, hogy „mi most már katonák vagyunk".

- Mikor sorozták be?

- 1944. november. 5-én reggel 8 órára kellett Körmenden lennem. Innentől (Salomvártól kb. 25 km) Nádasdon át gyalog mentünk Körmendre, egy éjszakát Nádasdon kellett aludnunk egy istállóban. Mikor odaértünk, itt is csábítottak minket önkéntesnek, azt mondták, nagyon jó dolga lesz annak, aki Hunyadista lesz vagy a Szent Lászlóba megy, de mi négyen, ugyanis négyen voltunk Salomvárról, most sem léptünk ki, mert nem akartunk mi önként háborúba menni. Aztán fogtuk magunkat és megszöktünk, volt a drótkerítésen egy lyuk, az alatt kibújtunk, haza is értünk Salomvárra. A hunyadisták elkapták otthon minket, és meg is fenyegettek bennünket. Erdőre kerültünk hadi munkára. Két hét után megszűnt a munka és be kellett vonulnunk Zalaegerszegre.

- Ezt hogy fogadták a szülei? El tudott búcsúzni tőlük?

- Elköszöntünk szépen, nem volt mit tenni, tudtuk, hogy mennünk kell. Salomváron németek és önkéntesek tartották a „rendet". Annyira tartották ők ezt a biztonságot, hogy hajnali 5 órakor hunyadisták kilopták a falubeliek disznóit és azonnal ott helyben fel is dolgozták... Háromnapi csomagot vihettünk magukkal, ezt írták elő.

- Hogyan juttatták el Önöket a kijelölt városba?

- 18-an voltunk egy vagonban. Zalaegerszegről 21 napig mentünk Németországba, minden nap adtak egy kis kenyeret, hogy azért éhen ne haljunk. A németeknek ez volt kiadva, hogy éhen senki ne haljon, ezt meg is tartották. Szentgotthárd, Bécs, Magdeburg, Hamburg, volt az útvonal és Sylt sziget (Németország északi részén található, közel a dán határhoz. Központja Westerland. A szárazfölddel mindössze egy töltés, és azon egy vasúti sínpár köti össze) a végállomás. Ide egy 20 km-es hídon futó vasúttal mentünk be. Westerland volt a város neve, ahol kiszálltunk, s onnan vittek le minket a sziget csücskére. Ott öt repülőhangár volt, a vizirepülőket oda rakták ki, s ott szállásoltak el minket. Tele voltunk tetűvel, természetesen. Ezért vittek is minket fertőtlenítőbe. Ez a következőképpen történt: takaróba minden ruhánkat be kellett rakni és pucéran a gőzfürdőn végigmenni. A ruháinkat gőzkazánba rakták be s a másik oldalt szedték ki és ezután vehettük magunkra. Annyira tele voltunk már, hogy azt éreztük, szétrágnak minket, borzalmas volt. Ezután visszamentünk a helyünkre és mindenki kapott egyenruhát, német egyenruhát, s igazolványt, amiben az szerepelt, hogy SS jugend, dögcédulát is kaptunk, mindent, mint az „igazi" katonák. S megkezdődött a kiképzés 2 hónapig. Ezt a tengerészgyalogosok kiképzői végezték. Közülünk akartak önkénteseket a flakk-okra. (A 88 mm-es Flak 36 légvédelmi ágyú. A teljesen körbeforgatható ágyú négy talpra volt leeresztve, illetve földi célok ellen kerekes alvázról is tüzelhetett.) Lövészárkokat vájtunk reggeltől estig a sziget oldalában. Reggel mentünk, este jöttünk. Ez volt a munka.

- Mikor kezdték sejteni, hogy közeleg a háború vége?

- 1945 áprilisában tudtuk meg, hogy vége lesz hamarosan mindennek. A tolmácsok hallgatták a rádiót, ők mondták nekünk. Ezután enyhült a munkavégzés. Júliusban behoztak bennünket a borgholzi „haláltáborba". Itt barakkok voltak, s német őrség, azt mondták, aki 2-3 méterre megközelíti a kerítést, azt azonnal agyonlövik. Itt voltak a zsidók és a lengyel hadifoglyok is. Két hónapja voltunk ott, amikor megjelent a svájci Vöröskereszt. Minden gyereket külön meghallgattak, s mondták, üzenjenek valamit, mert lehet, hogy az üzenet eljut haza. Mi ezt nem vettük komolyan, s csak annyit mondtunk, hogy „a Füzi fiúk jól vannak". Később kiderült, hogy a salomvári esperes hallgatta az üzenetünket... A svájciak jöttek rá, hogy nekünk nem kéne ott lenni, mert mi nem hadifoglyok vagyunk, s egy másik borgholzi táborba szállásolták el minket, itt már volt némi szabad járás. Itt az volt a gond, hogy hasmenéses járvány tört ki, már mindenki nagyon le volt gyengülve. Itt körülbelül 2 hónapot töltöttünk. Utána jött a másik parancs, hogy Münsterbe visznek minket. De mi ekkor azt mondtuk, hogy „oda már, nem megyünk el". Csináltattunk hamis papírokat, mert márkánk volt rengeteg, a németek fizették rendesen a zsoldot, csak éppen nem tudtuk semmire elkölteni, hisz jegyre adtak mindent. „Bitte Brot marken", ezt mondtuk a németeknek, ha egy kis kenyeret akartunk. Vettünk négy jegyet, mi salomváriak, Hannoverbe. Itt megállapítottuk, hogy Passau felé kell jönnünk.

- Ennyi utazás közben sehol sem akadtak ellenőrzésbe? Miként sikerült végül hazajutni?

- De igen, Nürnbergben volt egy ellenőrzés, a fehér kesztyűs és fehér sisakos amerikaiak kérték el a papírjainkat, de el is engedtek. Csak annyit mondtak, hogy oké, oké (nevet). Végre odaértünk Passauba. Ekkor egy magyar elkezdett kiabálni, hogy szálljunk át abba a vagonba, mert visznek minket haza. De egyszer csak láttuk, hogy a vonat visszafelé megy, s vissza akarnak minket vinni. Ezért a következő megállónál gyorsan leszálltunk a vonatról, s átmentünk a másik irányba álló üres vonatra. Simon Jóska, az egyik barátunk szamárköhögésben volt, viszont alulról kopogtatták a vagonokat, hogy van-e valaki bennük. Jajj, mondom, ha elcsípnek minket, megint elvisznek valahova. De nem buktunk le, az ellenőrzés alatt Jóska a pulóverjével lefogta a száját. Reggel visszamentünk Passauba, de itt már nem volt hely. Ezért gyalog Pockingba mentünk, ott volt egy hatalmas gyűjtőtábor, s nagyon jó élelmezés. Az amerikaiak biztosították itt az ellátást. Minden második nap kaptunk egy doboz kekszet is. 1945 végén elindult az első szerelvény haza, mi a negyedik szerelvényhez voltunk beosztva. Elindult az első, második, harmadik, a negyedik napon bevagoníroztak minket is. Majd jött a hír, hogy mindenki szálljon ki, mert az oroszok nem vesznek át senkit. Két hét után ismét elindultak a vagonok, s a negyedik nap sikerült elindulni nekünk is haza. A szerelvényt amerikai katonák kísérték egészen Komáromig. Bevitték a komáromi várba, s ott sorakoztattak bennünket a váron belül (elérzékenyül). Itt a következő történt: lépjenek külön a hunyadisták, a csendőrök, s azok, akik a Wermachtban szolgáltak, akik nem lépnek ki, azoknak keserves sorsa lesz, ezt mondták nekünk. De mi maradtunk, hiszen sehol sem voltunk önkéntesek. Másnap megkezdődött a személyes vizsgálat. 4-5 helyiségben voltuk a végén már teljesen pucéran. Folyamatosan kaptuk a kérdéseket: „hol szolgált? Majd mi megtudjuk!" Az SS megtetoválta katonáit a hónalj alatt, ezért azt nem lehetett elmismásolni. Másnap megkaptuk az elbocsátó levelet. Végre mi négyen felültünk a reggeli vonatra, s jöttünk Zalaegerszegre. Itt megkérdeztünk egy fakereskedőt, hogy nem vinne-e minket haza, hiszen ekkor még vasúti közlekedés nem volt Salomvár felé, és mi nagyon le voltunk gyengülve, végül segített rajtunk és hazahozott!

- Mi volt a legmegrázóbb élménye a kint töltött másfél év alatt?

- Egy hamburgi bombázást éltünk át, s egy vasúti lyukba bújtuk be. Azt a jelenetet borzalmas volt végigélni. A repülők szórták, csak szórták, mi még a földbe is belebújtunk volna. Csak annyit láttunk, hogy minden villog mellettünk, borzalmas volt. Lipcsén mentünk keresztül, ott is átéltünk még egyszer hasonlót.

- Nem fordult meg a fejében, hogy kint marad Németországban, vagy Ausztriában?

- Képtelenség lett volna megszökni. Olyan nagy távolság volt, nem tudtunk volna mit csinálni. Azzal, hogy a vonatnál megszöktünk, pár hónapot nyertünk.

- Mikor ért haza pontosan, s hogy fogadták a szülei?

- 1946. március 8-án. Nem hitték el, hogy hazaértünk Salomvárra. Annyira le voltunk gyengülve, hogy hiába éheztünk, orvosi utasításra nem volt szabad sokat ennünk, mert nem bírta volna a szervezetünk. Csak zörögtünk, mint a csont.

- Milyen „világ" várta itthon? Nem érte Önt politikai atrocitás, mivel harcolt a háborúban?

- Nem, de más volt a helyzete annak, aki önkéntesként ment, hunyadistaként. Azt meghurcolták, vitték őket az első sorba minden csatába. Én ebből kimaradtam, hála isten fegyveres harcban nem kellett részt vennem. S ők, ha haza is tudtak jönni, akkor itthon is meghurcolták őket. Én, amikor hazaértem, nem volt munkahelyem, nem volt forint, nem tudtam dolgozni (mérges). Cseréből éltünk a háború után. Nehéz idők voltak azok...